Jirí Friedl A csehszlovák ellenállás a II. világháború alatt: a tervek és a valóság   A csehszlovák állam megszüntetése 1939. márciusában különleges állapotokat hozott létre a csehszlovák ellenállás kifejlődésével kapcsolatban. Habár köztudomású, hogy Hitler könyörtelen nyomást gyakorolt Emil Hácha elnökre a berlini tátgyalások alkalmából, úgy tűnt, mintha a cseh nemzet önként vetette volna magát a Harmadik Birodalom védelme alá, és, hogy a szlovákok vágyálma, egy önálló állam, végre valóra vált. Néhány hónap volt csak hátra a  II. világháború kitöréséig; a nyugat tiltakozásai különben is elég gyengék voltak. Több állam is felvette a diplomáciai kapcsolatot Szlovákiával, íly módon de iure elismerve az új középeurópai rendszert. A német hadsereg elfoglalta Csehország többi részét, melyről már egy fél évvel előbb leamputálták a német határvidéket. Mindez olyan hirtelen történt, hogy a cseh hadseregnek nem volt alkalma arra, hogy bármilyen fegyveres ellenállást szervezzen meg. A katonák csak passzívan tudták nézni, ahogy a megszállók átvették a  felszerelésüket és a fegyvertáraikat. Különben sem volt mód fegyveres ellenállásra, miután Csehszlovákia megvédhetetlen volt azok után, hogy megfosztották határvidékétől: a legkeskenyebb helyen az ország alig volt szélesebb 50 kilométernél. Ez valószínűleg az oka annak, hogy a cseh történészek miért nem kérdőjelezik meg a hadsereg ellenállását az 1939. március 15.-i német megszállás esetében, mint ahogy azt 1938. szeptemberrel kapcsolatban teszik.  Ezzel szemben helytelen lenne azt állítani, hogy a hadsereg minden harc nélkül adta meg magát. Például Mísztek városában, nem messze Osztravától, egy zászlóalj fegyveresen állt ellen; Kárpátalján pedig az előretörő magyar egységekkel összecsapásokra került a sor. Ezek a példák viszont legfeljebb a hadsereg becsületét voltak képesek megmenteni, de nem az állam létét.   Az új szituáció a volt csehszlovák hadsereget teljesen váratlanul és felkészületlen állapotban érte. A vezérkati főnökségben senki sem számolt azzal, hogy a német megszállással kapcsolatban előállhat egy ilyen helyzet. A kezdeti ellenállási csoportok többé-kevésbé a katonai szervezetet követték. A konspirációs szabályok nagyon kezdetlegesek voltak. Rövidesen a A Nemzet Védelmi ellenállási szervezet vette át a domináló szerepet (továbbiakban NV). Ennek a konspirációs hálózata még Szlovákiára is kiterjedt. Ott az NV gyakran a szlovák hadsereg katonáival működött együtt, akik vagy a közös csehszlovák állam hívei voltak, és nem voltak hajlandóak beletörődni a pusztulálásába, vagy legalább is osztozták a németellenes érzületet. Azonban a tény, hogy a német hadsereg átvette a volt csehszlovák állam teljes hadifelszerelését azt eredményezte, hogy majd hogy nem lehetetlen volt fegyvereket és robbanóanyagokat szerezni; ezek hiányában pedig nem lehetett hatékonyan fellépni a megszállók ellen. A helyzet teljesen más volt mint később Lengyelországban: a lengyel infrastruktúra ugyan tönkrement, de a lakósságnak bőven maradt fegyvere. Ezeket később könnyen meg lehetett szerezni. Ezen felűl a cseh területeken a lakósság sűrűsége igen magas volt, és a német biztonsági erők erősen koncentrálva voltak; nem voltak terjedelmes erdőségek, melyek megfelelő búvóhelyet nyújtottak volna partizánok részére, mint később Lengyelországban vagy a megszállott szovjet területeken. Ezzel szemben viszont azt lehet mondani, hogy amennyiben a cseh hadsereg vezérkari főnökségének fogalma lett volna a német megszállás előkészületületeiről, valószínüleg tettek volna lépéseket annak érdekében, hogy fegyvereket és robbanóanyagokat rejtsenek el azzal a szándékkal, hogy később felhasználhassák a megszállók ellen. Viszont minden nagyon hirtelen történt 1939 márciusában. Fegyverek nélkül nem lehetett a nácik ellen egy felkelést szervezni. És csak a háború kitörése után, 1939 szeptemberben voltak kaphatóak. Azonban a német hadsereg sorozatosan sikeres hadműveletei után a Protektorárus területe lett a szövetséges repülők legtávolabbi hatásköre; ezen felűl a szövetségeseknek még sajátmaguk számára sem volt elegendő fegyverük, hátmég arra, hogy ellenállókat fegyverezzenek fel.    Lengyelország gyors összeomlása és a szövetségesek balsikerei nagymértékben meghiúsították az NV terveit. Arra számítottak, hogy a háború korán fog szétbomlani, a szövetségesek sikeresen és hatékonyan fognak a németek ellen eljárni, és az NV támogatná őket egy náci-ellenes felkelés szervezésével. Fegyverek és robbanóanyagok hiányában, plusz a fentemlített kedvezőtlen földrajzi körülmények eredményeként a hazai ellenállás inkább a hírszerzés terén volt sikeres. Néhány órával a megszállás előtt, egy hírszerző tisztekből álló csoport Franti?ek Moravec ezredes vezetésével felszállt a prágai repülőtérről, magukkal vivén a legfontosabb hírszerző anyagot. Brit segítséggel ezek a tisztek azután fel tudták venni a kapcsolatot ügynökökkel, valamint fel tudták dolgozni a Protektorátusbeli hazai ellenállás által kapott értesüléseket.  Annak ellenére, hogy a cseh történészek által végrehajtott legújabb keletű kutatások szerint nem szabadna túlbecsülni a sikereiket, levéltári dokumentumok arról tanuskodnak, hogy különösen az NV terjedelmes és értékes hírszerző anyagot tudtak szolgáltatni.    Emellett a cseh népesség nem békélt meg a megszállással. A német katonákkal szembeni magatartásuk legfeljebb tartózkodó volt, és vitán felül a legtöbb cseh ellenségnek tekíntette a németeket. Már májusban megölték a német rendőrség egy tagját Kladnóban (nem messze Prágától).  1939 október 28-án (Csehszlovákia önállóságának évfordulóján) a csehek egy német-ellenes tüntetést rendeztek, és egy másikat 1939 november 17-én, amikor a prágai diákok tiltakoztak a német megszállás ellen. A megszállók vad megtorlásokkal reagáltak, és sok diákot tartóztattak le, majd végeztek ki; egyiket közülük, Jan Opletalt, a Václav téri tüntetés közben lőtték le. Ezek a brutális ellenintézkedések megfélemlítették a lakósságot, és vonakodtak attól, hogy belépjenek a náci-ellenes földalatti mozgalomba.   Mint mér említettük, az NV tagjai nem voltak felkészülve konspirációs tevékenységre, és ez megkönnyítette a német biztonsági szervek beépülését az ellenállók hálózatába, amely 1940-re, lépésről-lépésre egyre jobban szétmorzsolódott. Habár más ellenálló csoportok, melyek sok esetben az NV hálózat maradványaiból alakultak ki, még működtek, egyre inkább szűkségük volt külföldi támogatásra, azaz ejtőernyős egységekre. Az ejtőernyősök, önkéntesek a külföldön levő csehszlovák hadseregből, különleges kiképzésben részesültek azzal a céllal, hogy visszaállítsák az elvágott rádió kommunikációt az anyaországgal, és hogy terrorista és  sabotázs tevékenységet fejtsenek ki (többekközt a Reinhard Heydrich elleni merényletet) , valamint egy erős ellenálló hálózatot létesítsenek. Az ejtőernyősök  tapasztalatlansága és az abból következő fogyatékos ismeretük a megszállt területeken uralkodó helyzetről megkönnyítette a német biztonságiak számára, hogy könnyen és hatékonyan járjanak el ellenük. Igy aztán az első ejtőernyős egységek súlyos veszteségeket szenvedtek.    Ezért a megszállók elleni fegyveres felkelés csak a háború vége felé tudott kitörni. A felkelés Szlovákiában tört ki először, amikor 1944 augusztus vége felé a németek elkezdték elfoglalni Szlovákia területét. Habár a felkelőknek sikerült elég nagy területeket visszafoglaniuk, a Vörös Hadsereg képtelen volt a lengyel Dukla melletti kárpáti szorosokat a felkelés kezdetén megnyitni.  Igy aztán a felkelők magukra maradtak; a külső segítség nem volt elegendő. Mindezek ellenére közel két hónapig ki tudtak tartani. Utána vissza kellett vonulniuk a hegyekbe, hogy ott folytassák a partizán harcot.   Csak 1945 május elejére vált megfelelővé a helyzet ahhoz, hogy a cseh területeken is kitörjék egy lázadás. Habár a lázadás több ponton tört ki, a legfontosabb összecsapások Prágában történtek. Dacára annak, hogy az amerikaiak akkor már Pilsen közelében voltak, azaz 60 kilométerre Prágától, nem tudtak a felkelőknek segíteni. Csehszlovákia fővárosa olyan területen volt, melyet a Vörös Hadseregnek kellett felszabadítania. A II. világháború utáni periódus világosan kimutatta, hogy ez egy olyan fontos ütőkártya volt, amelyet Sztálin nem volt hajlandó feladni. Ennek ellenére, és a súlyos veszteségek dacára, a felkelőknek maguknak sikerült a németeket megadásra kényszeríteni. 1945 május 9-én a Vörös Hadsereg bevonult a már felszabadított városba.   A külföldi ellenállás is nehézkes volt. Edvard Bene?, a volt elnök,  tiltakozott Csehszlovákia eltörlése ellen, és lassacskán ő lett a külföldi ellenállás többsége által tisztelt és elfogadott megbízottjuk. Azonban Bene? egy privát személy volt, akivel a francia és angol kormány megbízottjai nem voltak hajlandóak tárgyalni ? mindemellett élő emlékeztetője volt a Müncheni Egyezménynek. Dacára annak, hogy  léteztek bizonyos ellenzéki csoportok, akik bírálták Bene? 1938 szeptemberi állásfoglalását valamint a szlovák kérdéssel kapcsolatos  felfogását (Bene? ragaszkodott ahhoz, hogy a belső elrendezést csak a háború után határozzák meg), Bene? mégis a külföldi ellenállás legprominensebb személyisége lett. Az a tény, hogy Csehszlovákia békés körülmények közt szünt meg a Hitlerrel való "megegyezés" eredményeként, sokszor hiúsította meg Bene? erőfeszítéseit abban az irányban, hogy a szövetségesek elismerjék a száműzetésben levő csehszlovák kormányt. Bene? teljesen tisztában volt azzal, hogy külföldön működő csehszlovák egységek tudnák a legjobban alátámasztani a terveit.    A külföldön szolgáló katonai alakulatok megszervezése az I. világháborús hagyományt követte. Abban az időben a hadifoglyokból álló légiók a szövetségesek oldalán harcoltak. A legnagyobb probléma az emberhiány volt. A fő forrás a Protektorátusból és Szlovákiából menekültekből állt. Sokan közülük katonák voltak, akik részt akartak venni hazájuk felszabadításában. Azonban nem voltak sokan, mivel az illegális határátlépés veszélyes és bizonytalan volt; hivatalosan nem alakult meg külföldi csehszlovák hadsereg 1939 szeptember elseje előtt. A legtöbb menekült Lengyelország felé tartott, mert abban a tévhiedelemben éltek, hogy az lenne a megfelelő hely csehszlovák alakulatok felállítására, és hogy Csehszlovákiát lengyel segítséggel lehet majd felszabadítani. Abban az időben már a legtöbb ember gyanította, hogy rövidesen ki fog törni egy lengyel-német konfliktus. A lengyelek beleegyeztek 1939 szeptember elsején a csehszlovák egységek felállításába, azonban az események sebessége nem engedte meg, hogy a terveket teljesen megvalósítsák.    1939 október másodikán a francia kormány engedélyt adott arra, hogy az ország területén felállítsanak egy csehszlovák hadsereget. Miután Franciaország nem volt felkészülve egy háborúra, nem tudott kellő mennyiségű felszerelést és fegyvert kiutalni nekik. Igy aztán rengeteg probléma merült fel. Habár minden Franciaországban élő csehszlovák állampolgárt behívtak (a zömük olyan szlovák volt, aki azért ment Franciaországba, hogy munkát keressen), csak egy hadosztályt lehetett belőlük és a menekültekbők összeállítani. Ennek a hadosztálynak egy részét bevetették 1940 júniusában a csehszlovák repülőkkel együtt, akik a francia repülőszázadokban szolgáltak.   Úgy látszott, hogy a háború kitörése után könnyű lesz keresztülvinni Bene? tervét a száműzetésben levő csehszlovák kormány elismerésével kapcsolatban. Azonban pont az ellenkezője történt. Franciaország és Nagy Británnia továbbra sem voltak hajlandóak elismerni a csehszlovák kormányt, mivel Bene? változatlanul a Münchennel kapcsolatos kínos eseményekre emlékeztette őket. A csehszlovák ellenállásnak meg kellett elégednie a Csehszlovák Nemzeti Bizottsággal. Csak Franciaország összeomlása után ismerte el Nagy Británnia a csehszlovák kormányt (azelőtt mind a francia mind az angol kormány csak a Csehszlovák Nemzeti Bizottságot tekintette a megfelelő hatóságnak, amelynek a fő feladata az volt, hogy francia földön felállítson egy csehszlovák sereget), azonban akkor is csak "ideiglenes" gyanánt. Ezt a jelzőt csak 1941 júliusban törölték el.    A csehszlovák hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett az Angliába való evakuálás alatt. Csupán egy vegyes dandárt és három repülőszázadot sikerült összeállítani belőlük. Míg a repülők teljes sikerrel harcoltak a légi háborúban,  a dandár semmittevésre volt ítélve, mivel nem volt utánpótlás. Az a terv, hogy az USA-ban vagy Kanadában élő csehszlovák honfitársakból toborozzanak önkénteseket, dugába dőlt; szívesebben szolgáltak a kanadai vagy amerikai hadseregben, mivel ez sokkal nagyobb anyagi biztonságot jelentett családjaiknak. Különben is az észak amerikai csehszlovákok nagyrésze már a második, sőt harmadik generációhoz tartozott, akiknek már nem volt olyan erős kötődése Csehszlovákiához. A középkeleten szolgáló csehszlovák egység is utánpótlás hiányban szenvedett az 1941-es tobruki csatában; ez ugyancsak vonatkozott az 1941-ben szervezett Szovjet Unióbeli alakulatokra, habár ott nem volt olyan súlyos a probléma.   A létszám növelés érdekében a csehszlovák vezetőség kénytelen volt más eszközökhöz folyamodni. Mivel a toborzó törekvéseik az amerikai honfitársak körében kudarcba fulladtak, a szövetséges hadifogoly táborokban kezdtek körülnézni, ahol abban az időben igen sok német hadifogoly tartózkodott, akik a háború előtti csehszlovákiából származtak, különösen Teschen környékéről. Ezzel kapcsolatban azonban a csehszlovák kormány abba a problémába ütközött, hogy ezt a területet a lengyelek is a magukénak tekíntették, mivel egy nagyszámú lengyel kisebbség is élt ott. 1920-ban a vitatott részt csehszlovákiának ítélték; az 1938 októberi lengyel ultimátum után Lengyelország elfoglalta; ezt viszont a száműzetésben élő csehszlovák kormány nem ismerte el, és minden Teschen környékbeli hadifoglyot csehszlovák állampolgárnak tekíntett. Ezzel szemben a lengyel kormány, melynek szintén nagy szűksége volt emberanyagra a saját egységei számára, azon erősködött, hogy a tescheni régió vitatott része Lengyelországhoz tartozik.   A tescheni régióval kapcsolatos vita nagyban befolyásolta a háború utáni csehszlovák ? lengyel államszövetség megalakításáról folyó tárgyalások sikertelenségét is. Azonban a tárgyalások kudarcba fulladása nem kizárólag a két kormánynak a tescheni kérdéssel kapcsolatos különböző felfogásának tudható be; a fő ok a Szovjet Unió hozzáállása volt. Minden olyan tárgyalást megvétózott, amelynek eredményeként a nyugati határain egy erős blokk alakulhatott volna ki, melynek az irányelvei esetleg a  Szovjet Unió ellen fordulhatnának.    Csehszlovákia helyreállítása, Bene? elsődleges célja, sikerrel járt; Lengyelország esetében ez nem történt meg (a lengyel száműzetésben élő kormány nem is tért vissza Varsóba a háború után). Azonban, Csehszlovákia nem menekült meg a kommunizmustól.   A II. világháborús ellenállás tárgyilagos története még hiányzik a cseh törénetírásból. A kommunista rendszer görbe tükörben interpretálta ezt a témát: a tárgyilagos feldolgozás feladata még vár a cseh történészekre. Habár a vasfüggöny lehullása óta egyes részleges témák meg lettek alaposan tárgyalva (pl. a csehszlovák repülők szerepe a II. világháború alatt, vagy a csehszlovák és a lengyel kormányok viszonya a száműzetésben, sok olyan hiányosság marad még amely figyelmet érdemelne. Jelenleg nincs még egy tárgyilagos szintézisünk sem a hazai sem a külföldi csehszlovák ellenállásról. Manapság szinte korlátlanul lehet hozzáférni levéltári anyagokhoz, szemben az 1989 előtti helyzethez; cseh történészek kutathatnak külföldi levéltárakban is. Azonban az ilyenfajta kutatás idő és pénz igényes, és  külföldi történészekkel való szoros együttműködésben kellene dolgozni.