A II. Világháború magyar veszteségei, a világháborút követő népmozgások   - Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nem kívánok nagyon részletes előadást tartani, hanem inkább, mivel összetett témáról van szó, csak néhány összefüggésre szeretnék rámutatni. Magyarország népessége a jelenkori területet figyelembe véve, az 1941-es népszámlálás szerint 9 millió 300 ezer fő volt. 1948 decemberében is tartottak egy népszámlálást, az első teljes körűt a második világháború után. Akkor ugyanezen a területen 9 millió 200 ezer személyt számoltak meg, illetve vettek nyilvántartásba. Tehát a különbség 100 ezer fő, 1948 végén ugyanitt 100 ezerrel éltek kevesebben, mint 1941-ben. Ez a 100 ezres népességcsökkenés ma nem tűnik olyan drámainak, hiszen hozzászoktunk ahhoz, hogy évről-évre csökken az ország népessége, de akkor más volt a helyzet. Azokban az évtizedekben még az évi természetes növekedés mintegy 30 ezer fő volt. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor 1948 végére Magyarország jelenlegi területén 9 millió 600 ezer embernek kellett volna élni. Ez a 100 ezres különbség tehát óriási veszteséget takar.   A statisztikai adatokból nem derül ki, hogy valójában nemcsak igen drámai módon csökkent a népesség, hanem a számottevő része ki is cserélődött. Tehát 1948 decemberében, amikor az összeíró biztosok járták a házakat, akkor jelentős részben nem ugyanazokkal találkoztak, akikkel 1941-ben. A háború folyamán, illetve 1941 és 1949 között a jelenlegi területen, illetve az egész Kárpát medencében hatalmas népességmozgás zajlott, az egész térség etnikai struktúrája átalakult. Én a magyarországi veszteségekről és az itteni nagy etnikai átrendezésekről fogok beszélni, de a magyar folyamatokat szeretném beleilleszteni az általános európai, különösen a közép-kelet-európai folyamatokba.   A veszteségek kapcsán általában a katonai veszteségre gondolunk. A második világháború abban is különbözött a korábbi háborúktól, főleg az elsőtől, hogy az ahhoz kötődő veszteségeknek csak egy kisebbik részét tette ki a katonai veszteség. Különösen így volt ez Magyarországon. Magyarországon a katonai veszteség kapcsán általában csak a Második Magyar Hadsereg tragédiáját szoktuk felemlíteni. Tegnapi előadásában Szabó Péter kollegám elmondta, hogy a Második Magyar Hadsereg vesztesége mintegy 50 ezer fő volt, pontosabban a hősi halottaknak a száma ennyire tehető. Viszonylag kevés szó esik arról, hogy 1944-ben, illetve 45-ben, tehát a védelmi harcok során kétszer annyian vesztették életüket, mint 1942-ben és 1943-ban a Don mentén. Így tehát Magyarország teljes katonai vesztesége - és most csak a hősi halottakat veszem figyelembe, akiket elhurcoltak, hadifogságba estek, illetve megsebesültek, most nem számolom -, mintegy 150 ezer fő.   A második világháború jellegét, rendkívüli brutalitását azonban elsősorban nem a katonai veszteségeken lehet lemérni. Katonai veszteség minden háborúban van. A második világháború azonban, ellentétben az előző háborúkkal, véleményem szerint a végső megoldások háborúja volt, s a harcnak ideológiai mozgatórugója volt. Ez a legfőbb oka annak, hogy szemben az első világháborúval mely jórészt forradalmakba torkollott, a második világháborút szinte az utolsó pillanatig végigharcolják a hadseregek. Mi az a különleges ideológia, ami a harcok mögött húzódik, ami azok mozgatórugója? Véleményem szerint ez a nemzeti eszmének egy egészen különleges formája, különleges válfaja. A nemzeti eszme jelentőségének bemutatására egy idézetet szeretnék felolvasni. Gratz Gusztáv, miniszter, politikus, és társadalomtudós a 30-as évek végén egy tanulmányában a következőket írta arról az eszméről mely nagyon sok közép és kelet-európai ember fejében kavargott: az  ?A nemzetiségi elv ma is erős, szuggesztív hatással van a tömegekre, talán inkább mint valaha. Az emberek olyan áldozatokat képesek érette hozni, amelyekre különben semmi másért nem volnának hajlandóak. Valamikor az emberek vallási meggyőződésükért dobták oda életüket és mentek száműzetésbe, vagy máglyára. Ma a nemzeti eszme uralkodik a lelkeken, éppen ily? hatalmasan".   Gratz  a nemzeti eszme fellángolását vallási meggyőződéshez hasonlítja és ez egy nagyon érdekes feltevés mert Európa történetében zajlott már egy olyan háború, amely talán a második világháborúnál is brutálisabb volt, és melyben a harcoló feleket ideológiai meggyőződés is fűtötte. Ez a háború, bár ritkán említjük, a 30 éves háború volt, amely 1618-ban kezdődött és 1648-ban ért véget. A harc fő mozgatórugója a vallási meggyőződés volt, a háború a katolikus és protestáns fejedelmek között zajlott. Áldozatainak száma nem pontosan ismert, de vélhetően sok millióan haltak meg. A háború fő hadszíntere Németország volt, melynek egyes települései teljesen elnéptelenedtek.   Kétségtelen, hogy a 19. század vége felé, de leginkább 1918 után különösen felerősödött egy újfajta nemzeti eszme, a homogén nemzetállam eszméje. Eszerint az a jó állam, amelyben csak egyetlen egy etnikum van. Az olyan állam az erős, amelyben az államhatár és a nemzethatár egybe esik. Ennek a homogén nemzetállam koncepciónak a legszélsőségesebb formáját dolgozta ki a náci fajelmélet azzal, hogy megfogalmazták a nem etnikailag, hanem úgymond fajilag homogén nemzeteszmét, illetve birodalmi eszmét. Hozzá kell azonban tennem, hogy akadtak más ideológiák is, amelyek homogén társadalomban gondolkodtak. A szocializmus is egyfajta homogén társadalmat vázolt fel, méghozzá egy osztályalapon homogén társadalmat. Megemlítem, hogy a Szovjetunióban a 30-as évek első felétől kezdve az úgynevezett ellenséges osztályok megsemmisítése és felszámolása gyakran egybeesett az ellenségesnek tekintett etnikumok meggyengítésével. Csak egyetlen példát szeretnék mondani. Miután a szovjet csapatok bevonultak Lengyelország keleti felébe, onnan szovjet adatok szerint mintegy 300 ezer ?osztályidegen" burzsoát és arisztokratát hurcoltak el és szállítottak a Szovjetunió belsejébe. Vajon etnikai, vagy osztály alapon végrehajtott tisztogatás volt ez?   De térjünk vissza az úgynevezett fajilag homogén birodalom létrehozásának a koncepciójához. Ez azt jelentette, hogy a német birodalom területéről el kellett űzni, illetve meg kellett semmisíteni azokat, akik ?fajilag nem tiszták", akik nem tartoznak az árjákhoz, illetve nem tartoznak a németekhez. Tehát Németország területéről kitelepítettek, elűztek mintegy 300 ezer, más források szerint 400 ezer lengyelt, és 1941-ben megkezdődött ennek a faji koncepciónak a legkíméletlenebb és legkövetkezetesebb végrehajtása, megkezdődött a holocaust, a zsidóság végleges kiirtásának a története. A holocaust következtében összesen 6 millió, köztük mintegy fél millió magyar zsidót gyilkoltak meg. Ebben a félmilliós magyar zsidó veszteségben benne vannak azok is, akik a munkaszolgálat során vesztették életüket. Azok is, akiket a nyilas hatalom gyilkolt meg, azok is, akik a halálmenet során vesztették életüket 1944 őszén, és akik ugyancsak 1944 őszén és telén haltak meg a német és a magyar határ menti erődítési munkálatok során.   A német faji koncepció egy másik következménye volt azon németeknek, úgymond népi németeknek a betelepítése a német birodalomba, akik a birodalom határain kívül éltek. Németország 1939 és 1941 között számos lakosságcsere egyezményt kötött Szovjetunióval, a balti államokkal, Romániával és Olaszországgal, melynek következtében 1940 és 1943 között Délkelet-Európából mintegy 900 ezer népi németet telepítettek Németországba. Elsősorban azokra a területekre, ahol korábban lengyelek laktak, csak éppen a lengyeleket onnan kitelepítették, illetve áttelepítették az úgynevezett főkormányzóság területére. Aztán 1944 végén, 1945 elején fordult a kocka. Immáron nem csak a népi németeket, vagyis a korábban betelepített népi németeket üldözték el Oroszországból, Sziléziából és a Szudéta vidékről, hanem azokat a németeket is, akik évszázadok óta ezeken a területeken éltek. Úgy tűnhet, hogy a németek elűzése a második világháború idején folytatott náci népirtó és telepítési politika következménye volt. Tehát a németek elűzése és kitelepítése Közép-Kelet-Európából a német agresszióra volt válasz. A valóság a látszatnál összetettebb. Ugyanis is a második világháború lehetőséget adott a kis népek számára is, hogy nemzeti céljaikat megvalósítsák. És egy újabb idézetet szeretnék felolvasni, ami a híres felvidéki szlovákiai magyar írótól, Fábry Zoltántól származik. Ő 1945 októberében a naplójába a következő mondatot írta le: ?A totális módszerek a demokrácia nevében kapnak szembesítést, és a győztes imperializmus hadizsákmányként átveszi a legyőzött fasizmus titokban irigyelt fenegyerekeskedéseit és reakcióként most már kéjjel alkalmazza azt a maga hasznára".   Kétségtelen, hogy a homogén nemzeti állam megvalósításának a terve széles körben elterjedt Közép-Kelet-Európában. Az Eduard Benes által vezetett csehszlovák emigráns kormány égisze alatt már 1939 őszétől kezdve dolgoztak ki terveket arra vonatkozóan, hogy a háború után hogyan lehetne Csehszlovákiából kitelepíteni az oda nem illő nemzetiségeket, etnikumokat. Ezek a tervek a háború folyamán egyre radikálisabbá váltak. 1943 őszére eljutottak odáig, hogy Csehszlovákiából az összes németet és az összes magyart ki kell telepíteni. Ezt a csehszlovák elképzelést támogatta a Szovjetunió, és részben támogatta Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is. Hozzáteszem: az angol és az amerikai kormány támogatta a németek kitelepítését, nem támogatta viszont a magyarok elűzését. De a szerbeknél is hasonló gondolatok merültek fel. 1941 őszén a Draza Mihajlovics által vezetett csetnik ellenállási mozgalom ideológusa, Stevan Moljevics kidolgozott egy tervet annak érdekében, hogy a háború után miként lehetne Nagy Szerbiát egy szerb nemzetállammá tenni. Koncepciója szerint ehhez a háború után Szerbiából 2,7 millió nem szerbet kell kitelepíteni. Ennek a tervnek egy ?felvizezett" változatát készítette el Vasa Cubrilovics, Tito közeli munkatársa 1944 novemberében. Csak megjegyzem, hogy Vasa Cubrilovics részt vett a Ferenc Ferdinánd elleni sarajevoi merényletben is. Az általa vázolt elképzelés nem volt olyan grandiózus, mint a Moljevics-féle terv. Cubrilovics is tervbe vette a teljes német kisebbség kitelepítését, de nem akarta, hogy kitelepítsék az összes magyart, az összes albánt és olaszt Jugoszlávia területéről. Azt javasolta, hogy a nemzetiségi szempontból vegyes területeken elegendő, ha csak szerb etnikai túlsúlyt hoznak létre. Ennek érdekében azt javasolta, hogy a délvidékről mintegy 200 ezer magyart telepítsenek ki. Megjegyzendő, hogy Vása Csubrilovics a háború után telepítési miniszter lett, majd pedig az agrárügyi tárcát vezette. Végezetül megemlítem a hírhedt Manuila-tervet. Sabin Manuila a román Statisztikai Hivatal vezetője volt, és 1941 őszén készített egy részletes tervet, ami azt tartalmazta, hogy a háború után hogyan lehet Nagy Romániát nemzeti állammá tenni. Manila azt javasolta, hogy mintegy 30 év alatt Románia területéről ki lehetne telepíteni 6,2 millió nem románt. A terv részleteit egyébként az elmúlt években kiadták Romániában, tehát tanulmányozható.   A grandiózus tervekből megvalósult a németek teljes, illetve részleges, s a magyarok részleges elűzése, kitelepítése.   Nálunk Magyarországon a homogén nemzetállam teóriája nem vált állami ideológiává. A magyar nemzeteszmébe belefértek a kisebbségek és azok autonómiai törekvései is. Az igazsághoz tartozik viszont, hogy a nemzeti xenofóbia valamelyest itt is felütötte a fejét. Akkor, amikor a háború utáni hónapokban megkezdődött Lengyelországból, Csehszlovákiából és Romániából a németek tömeges elűzése és kitelepítése, néhány magyar politikus nálunk is felvetette a németek kitelepítésének kérdését. Ilyen volt például a Nemzeti Parasztpárt, Kommunista Párt, de néhány kisgazda politikus is javasolta a magyarországi németség eltávolítását. Nem sokáig tartott azonban ez a politikai vonal, ugyanis a magyar vezetés (Nagy Ferenc kormánya) gyorsan rájött arra, hogy Magyarország semmiképpen sem teheti magáévá a homogén nemzetállam koncepcióját. Abban az esetben ugyanis nem lehet érvelni a kisebbségi sorba került magyarság jogegyenlősége érdekében. Éppen ezért - annak ellenére, hogy a potsdami határozat kimondta, hogy Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország területéről ki lehet telepíteni a német lakosságot, és annak ellenére, hogy a szövetséges, valójában Szovjet Ellenőrző Bizottság is igen hatékonyan támogatta a németek kitelepítésének tervét - a németek kitelepítése Magyarországról rendkívül vontatottan indult meg, és haladt előre. Ennek következtében 1946-48 között mintegy 250 ezer magyarországi németet telepítettek ki, tehát a teljes magyarországi németségnek mintegy az 50 százalékát.   A háború utolsó hónapjaiban, majd a háborút követő hónapokban, években drámai módon meggyengült a környező országokba került magyar kisebbség. Az első nagy támadásra a Kárpátalján került sor. A 4. Ukrán front egyik parancsa 1944 novemberében kimondta, hogy össze kell gyűjteni, és internáló táborba kell szállítani a hadköteles korban lévő magyar nemzetiségű és német nemzetiségű férfi lakosságot. Kárpátaljai magyar kutatók szerint, amit egyébként korabeli szovjet dokumentumok is bizonyítanak, mintegy 40 ezerre tehető azon magyaroknak a száma, akiket 1944 novemberében és decemberében összegyűjtöttek a Kárpátalja területén, és internáló táborba szállítottak, onnan pedig a Szovjetunió belsejébe. Ugyanezek a folyamatok zajlottak le a 4.Ukrán front előrenyomulási sávjába eső területeken Szlovákiában, ahol a magyar többségű helységekben tömegesen gyűjtötték össze a magyar férfilakosságot és szállították a Szovjetunió belsejébe. Ennél is tragikusabb volt a délvidéki magyarság sorsa. A délvidéki magyarság elleni bosszúhadjárat évtizedeken keresztül tabunak számított. Abban az esetben, ha mégis felmerült, hogy mi is történt ott, akkor rendszerint jugoszláv részről olyan válaszokat lehetett kapni, hogy ?történtek atrocitások" valóban, de ezeket a csetnik partizánok hajtották végre. Aztán 1989 után már azt is hallhattuk, hogy az atrocitások végrehajtói nem igazából a csetnikek voltak, hanem Tito partizánjai. Újabban pontosan tudjuk, hogy nem csupán a partizánok vettek részt a magyarság elleni bosszúhadjáratban. A Jugoszláv Népfelszabadítási Hadsereg különleges alakulatai tervezték és hajtottak végre a magyarellenes akciókat, amelyek 1944 novemberében kezdődtek, és egészen 1945 márciusáig tartottak. Ennek a bosszúhadjáratnak a következtében egyes adatok szerint 10 ezer magyart gyilkoltak meg, más adatok szerint 40 ezret. A tömeggyilkosságok mellett több tízezer magyart internáló táborba zártak, ezek között jó néhány gyakorlatilag haláltábor volt, melyekben több ezren vesztették életüket. A román megtorlást a ?Maniu gárdák" hajtották végre észak Erdélyben. Áldozataik száma mindmáig ismeretlen. 1945 márciusában a Kassán meghirdetett csehszlovák kormányprogram révén az ottani magyarság gyakorlatilag jogfosztott lett. Megkezdődött a magyarság egyoldalú kitelepítése, illetve kitoloncolása. A csehszlovák akciók leállítása érdekében Magyarország végül is elérte, hogy 1945 februárjában született egy csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény, amely egyébként rendkívül egyoldalú és hátrányos volt Magyarország számára. Ez a lakosságcsere egyezmény kimondta, hogy Csehszlovákiából annyi magyart telepíthetnek Magyarországra, ahány magyarországi szlovák önként jelentkezik áttelepítésre Csehszlovákiába. Ráadásul, Magyarországon szabadon működhetett a Csehszlovák Áttelepítési Kormánybiztosság, melynek tagjai járták a magyarországi falvakat, településeket, ahol szlovákok éltek, és minden módon megpróbálták őket meggyőzni, hogy sokkal jobb lenne számukra, ha a győztes Csehszlovákiába áttelepülve folytatják az életüket. Ennek következtében mintegy 60 ezer magyarországi szlovák települt át Csehszlovákiába, onnan pedig a lakosságcsere egyezmény keretében mintegy 70 ezer magyart telepítettek Magyarország jelenlegi területére. De a Csehszlovákiából Magyarországra telepített, ide elűzött magyarok száma ennél lényegesen nagyobb. Eléri a 120 ezer főt. És meg kell még említenem, hogy az ezekkel párhuzamosan Csehszlovákián belül is lezajlott egy hatalmas áttelepítési hullám. 1946-ban mintegy 50 ezer szlovákiai magyart telepítettek a Szudéta vidékre, azokra a területekre, ahol néhány hónappal korábban még németek éltek, de onnan a németeket kitelepítették.   Mindezen terrorhadjáratok, bosszúhadjáratok és telepítések következtében lényegesen meggyengült a magyarság a környező országokban. A Délvidékről mintegy 40 ezer magyar menekült el és települt át Magyarországra. A Romániából Magyarországra menekültek száma mintegy 120 ezer főre tehető, s mint említettem, Csehszlovákiából legalább 120 ezren kényszerültek Magyarország jelenlegi területére költözni. A Kárpátaljáról menekültek száma közel tízezer ember.   És a háborúval kapcsolatos népességmozgatás története ezzel még nem fejeződött be. A diktatúrák és a totális államok furcsa módon hittek, illetve hisznek a kényszermunka gazdasági és politikai hasznában. A Szovjetunióban már 1943-ban készültek tervek arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne a legyőzött országoknak a munkaerejét felhasználni a Szovjetunió számára. Kétféle terv merült fel. Az egyik elképzelés szerint az a jó a Szovjetunió számára, ha a majd legyőzendő országoknak a munkaereje szülőföldjén dolgozik és termel, és a termékek egy részét a Szovjetunióba szállítják. Egy másik elképzelés szerint viszont a Szovjetunió számára jobb, ha az ellenséges munkaerő egy részét a Szovjetunióba viszik, és ott a szovjet bányákban, vagy építkezéseknél alkalmazzák az idegen munkaerőt. Végül az utóbbi koncepció győzött. Ennek keretében végül is a Szovjetunióba több mint 4 millió hadifogoly került a második világháború végén. Én nem tudom megmondani, hogy ebben a 4 milliós számban szerepelnek-e a civil elhurcoltak. Mindenesetre tény, hogy Magyarország háború alatti területéről mintegy 600 - 700 ezer magyar került szovjet fogságba. Ezen hatalmas tömegnek a harmada, mintegy 200-250 ezer személy civilként került szovjet fogságba. A foglyok döntő, nagyobbik része 1948-ig visszatérhetett szülőföldjére, de voltak olyanok, akik csak 1956 elején térhettek vissza. De optimista számítások szerint is legalább 200 ezren kinn maradtak, ők a szovjet táborvilág áldozatai.   Vegyük most még egyszer sorjában a veszteséget és a főbb népességmozgásokat. A katonai veszteség mintegy 150 ezer fő volt. Nem beszéltem arról, hogy a Központi Statisztikai Hivatal a háború utáni hónapokban megpróbálta számba venni a civil veszteséget, pontosabban a bombázások és a földi harcok civil áldozatainak a számát. A KSH összeírása szerint a civil, a polgári lakosság vesztesége mintegy 50 ezer főt tett ki. A vészkorszak során mintegy 450-500 ezer magyar zsidót gyilkoltak meg. Szovjet fogságban minimum 200 ezren haltak meg. Magyarországról kitelepítettek mintegy 250 ezer németet, innen elment 60 ezer szlovák és idejött mintegy 300 ezer magyar a környező országokból. És persze sokan voltak, akik nem akartak olyan területen élni, mely a szovjet érdekszférába tartozott. Bár csak nagyon hozzávetőleges források állnak rendelkezésekre, ezek alapján feltételezhető, hogy 1945-ben, 1947-ben, illetve 1948-ban véglegesen mintegy 100 ezer magyar menekült nyugatra.   A referátumomat az 1941-es és az 1948-as népszámlálás végeredményeinek az ismertetésével kezdtem, és mint megállapítottam: a két népszámlálás között van egy 100 ezres különbség, ami a veszteség. De valójában ez a 100 ezres veszteség mintegy 900 ezer fős veszteséget takar, továbbá egy olyan hatalmas népességmozgást, mely mintegy másfélmillió magyar ember életét érintette közvetlenül. Köszönöm szépen a figyelmüket!