Dr. Számvéber Norbert   Magyarország a német megszállás időszakában   A magyar kormány egy lehetséges béke tárgyában folytatott diplomáciai puhatolózásai az angolszász hatalmak felé 1943-ban a német hírszerző szolgálat előtt sem maradtak titokban. Magyarország megszállásának gondolata a német hadvezetésben már az Olaszország 1943. júliusi fegyverletételét követő hetekben megfogalmazódott. Olaszország viszonylag váratlan és gyors kiválása a német szövetségi rendszerből a harmadik Birodalom döntéshozóit arra késztette, hogy hasonló lehetőségekre előre felkészüljenek.   A Wehrmacht vezetési törzse 1943 szeptemberében utasítást kapott, hogy Magyarország megszállására dolgozzon ki egy hadműveleti tervet, amelynek első változata szeptember 30-án készült el. Az alkalmazandó német csapatok az elkövetkező hónapokban a keleti arcvonal elszívó hatása miatt sűrűn változtak.   A terv a Margarethe fedőnevet kapta. Lényege az volt, hogy a német csapatok Szerbia, Horvátország, Szlovákia és Harmadik Birodalom ausztriai területe felől a megszállás elrendelésekor benyomulnak az országba, és birtokba veszik a fontosabb objektumokat. Ezzel párhuzamosan a magyar területen átszállítás alatt lévő német vasúti szerelvények Bicske és Ceglédbercel körzetében kirakodnak, és a csapatokat Budapest irányában összpontosítják. Ez volt az úgynevezett Trojanisches Pferd (Trójai Faló) fedőnevű művelet. A német terv legfeljebb elszórt, helyi magyar ellenállással számolt, ezért általánosságban a honvéd csapatok laktanyáikban való elszigetelését és átmeneti lefegyverzését írta elő. 1944. március 7-én a Wehrmacht vezetési törzse március 19-ére, vasárnapra időzítette a hadművelet végrehajtását. Német becslések szerint 360 ezer magyar katona állomásozott a megszállandó területen. Időközben a németek Margarethe II fedőnéven Románia megszállására is terveket dolgoztak ki, amely nem csak bolgár, de esetlegesen magyar részvétellel is számolt. Ezt azonban sohasem hajtották végre.   A csapatösszevonások álcázása érdekében a németek azt terjesztették, hogy a kijelölt alakulatok a jugoszláv partizánok elleni tisztogató hadműveletek, illetve egy Bécs környéki páncélos-hadgyakorlat miatt gyülekeznek a magyar határ közelében. 1944. március 12-én kiadták a korábban többször átdolgozott hadműveleti parancsot.   Hitler március 15-én este a budapesti német követ útján meghívta Horthy Miklós kormányzót klessheimi kastélyába azzal az ürüggyel, hogy a keleti hadszíntéren lévő honvéd csapatokról kíván tárgyalni. Horthy kíséretével március 18-án érkezett meg. A kormányzó feszült hangulatú megbeszélésen nem volt hajlandó elfogadni a Hitler által bejelentett megszállást, és lemondását helyezte kilátásba (amit azonban később nem tett meg). Meddő vita után Horthy és kísérte este 21 óra körül vonaton visszaindult Magyarországra, de még nem lépte át a határt. Így magyar államfő nem volt Magyarországon, amikor a németek végrehajtották az ország megszállását.   A Magyarországot megszálló német csapatok főparancsnoka Maximilian von Weichs tábornagy volt, aki egyben a Heeresgruppe F főparancsnoki és a délkeleti hadműveleti terület főparancsnoki beosztását is betöltötte. A végrehajtó állomány feladatul kapta az ország nyugati felének megszállását négy irányból a Tisza vonaláig; a Honvédség lefegyverzését, a felszerelés, a lőszerkészlet, a vasútvonalak és a hidak biztosítását, valamint az esetleges ellenállás maradéktalan letörését.  A német terv legfeljebb elszórt, helyi magyar ellenállással számolt, ezért általánosságban csak a honvédcsapatok laktanyáikban való elszigetelését és átmeneti lefegyverzését írta elő.Március 19-én hajnali 4 órakor a Margarethe I hadművelet keretében délről, Szerbia irányából a XXII. hegyihadtest három harccsoportja hatolt be Magyarországra. A Hildebrandt harccsoport a 92. gépkocsizó gránátos-ezredből, a Brandenburg ezred III. zászlóaljából, a 45. gépkocsizó utászzászlóalj zöméből, az olasz zsákmány-páncélosokkal felszerelt 202. páncélososztályból (két százada nélkül), a 201. rohamlövegdandárból (két ütege nélkül), a B 658. gépkocsizó hídparancsnokságból, az 5. SS-rendőrezredből és a 25/II. légvédelmi tüzérosztályból állt. E kötelékek elfoglalták a Titel melletti Tisza-hidat, majd Szegeden és Kecskeméten keresztül haladva birtokba vették a repülőtereket és semlegesítették a honvéd helyőrségeket. A harccsoport egy része Cegléd és Szolnok felé nyomult előre. A Brauner harccsoportot a 42. vadászhadosztály (Josef Brauner von Haydringer altábornagy) mozgatható részeiből, a B2 404. gépkocsizó hídparancsnokságból, a 6/I. légvédelmi tüzérosztályból, a 45. gépkocsizó utászzászlóalj egy századából, a 100. vadászhadosztály egyik zászlóaljából és egy szállító oszlopból, valamint a 64. és 301. páncélvonatból szervezték. Feladata a Dráván átívelő vasúti és közúti hidak biztosítása, majd Szabadka, és részekkel Kiskunhalas körzetének megszállása volt. A hadtest harmadik, Streckenbach harccsoportja a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztály (Bruno Streckenbach SS-Oberführer) gépkocsizó elemeiből állt. Az SS-harccsoport azt a feladatot kapta, hogy déli irányból vegye birtokba az eszéki Dráva-hidat, valamint Mohácson keresztül Bajáig nyomuljon előre, ott semlegesítse a magyar helyőrséget és a dunai flottilla erőit. Innen az SS-csapatok két irányban, a Duna két partján haladtak előre Dunaföldvár és Budapest irányában. A harccsoport biztosította a bajai és a dunafölvári Duna-hidakat is.   Horvátország felől a LXIX. különleges feladatú hadtest két harccsoportja kezdte meg a hadművelet végrehajtását. A Stettner harccsoport az 1. hegyihadosztály (lovag Walter Stettner von Grabenhofen altábornagy) zömével, a B 42. gépkocsizó hídparancsnoksággal, az 1. hegyihadosztály zászlóaljával megerősített egy szállító oszloppal, valamint a 23. és 65. páncélvonattal rendelkezett. Feladata Pécs és Kaposvár körzetének birtokbavétele, majd részeivel Székesfehérvár felé való előrenyomulás volt. A hadtest Zwade harccsoportja a 367. gyaloghadosztályból (Georg Zwade vezérőrnagy), a 18. SS-páncélgránátos-hadosztály részeiből és a B 815. gépkocsizó hídparancsnokságból állt. E csapatoknak kellett Varasd körzetéből keleti irányban előretörve, a Balaton két oldalán megközelíteniük Székesfehérvár körzetét. Útközben biztosítaniuk kellett a lispei olajmezőket, valamint az Ajka és úrkút környéki ipartelepeket.   Északnyugati irányból, a Harmadik Birodalomból a LVIII. tartalék páncéloshadtest vezetésével a páncélostan-hadosztály (Panzer-Lehr-Division) két harccsoportja, a 16. Reichsführer SS SS-páncélgránátos-hadosztály zöme, a 997. nehéztüzérosztály, a 789. építő utászzászlóalj, az 503. területvédelmi lövészzászlóalj és a B 853. gépkocsizó hídparancsnokság nyomult be hazánk területére. A csoportosításba korábban kiszemelt 5/II. SS- (Panther) páncélososztályt végül lengyel területre vezényelték, így a hadműveletben nem vett részt. A páncélos-tanhadosztály Brucknál lépte át a határt, majd Győrön és Komáromon keresztül Budapest irányába tartott. A hadosztály útközben a fővárostól nyugatra és délnyugatra települt ipari körzeteket is birtoka vettre. A 16. SS-páncélgránátos-hadosztály Bécstől délre lépte át a határt, majd két menetvonalon érte le Sopront. A főcsoportosítás Sárváron, Veszprémen és Székesfehérváron át Budapestre vonult. Útközben az SS-csapatok biztosították a Bakony ipari körzeteit. Egy másik SS-kötelék Pápán keresztül a Tata és Bánhida körüli ipari létesítményeket foglalta el.   Mivel a szlovák kormányt előzetesen nem értesítették a Margarethe I végrehajtásáról, a Szlovákiából meginduló LXXVIII. különleges feladatú hadtest csapatai csak délután kezdhették meg feladatuk végrehajtását. A német hadtest törzse a megerősített 1029. Grossdeutschland gránátos-ezredet, a szintén megerősített Feldherrnhalle gránátos-ezredet, a Brandenburg hadosztály riadóezredét, a 799. utászzászlóaljat, a 837. területvédelmi lövészzászlóaljat és a B2 412. gépkocsizó hídparancsnokságot irányította. E csapatok feladata az volt, hogy Rozsnyó és Kassa körzetén keresztül biztosítaniuk kellett a miskolci iparvidéket, majd birtokba venni Budapest keleti előterét, és felvenni a kapcsolatot a Hildebrandt harccsoporttal. A németek tartalékában maradt a 100. vadászhadosztály és a 679. gépkocsizó utászezred törzse három hídoszloppal. A németek végül annyiban módosították az eredeti terveket, hogy Budapestet nem harcszerűen közelítették meg, nem hajtották végre a magyar csapatok lefegyverzését, továbbá nem szállták meg a Várat és a Citadellát sem.   Az 500. SS-ejtőernyős-zászlóalj századai 1944. március 19-én, röviddel pirkadat után a Ju 52 szállító repülőgépeikkel leszálltak a ferihegyi repülőtéren, és rövid tűzharc után lefegyverezték a magyar őrséget. A honvéd helyőrség tagjai újvidéki vasúti hídon is fegyverrel álltak ellen a bevonuló német csapatoknak, mivel késedelmesen kapták meg az ellenállást megtiltó parancsot. A magyarok kettő, a németek állítólag 26 főt veszítettek. A németek itt lefegyverezték a helyőrséget, és parancsnokát, Tömöry Jenő vezérkari ezredest őrizetbe vették. További szórványos magyar ellenállási kísérletre került sor továbbá a budaörsi repülőtéren, Sopronban, Győrött és Székesfehérvárott is, de itt veszteségek egyik oldalon sem keletkeztek.   Az észak felől előrenyomuló LXXVIII. különleges feladatú hadtest erői és a dél felől érkező "Hillebrandt" harccsoport kötelékei március 21-én találkoztak, és a Tiszát a megszállási zóna keleti határaként kezelve lezárták a folyó átkelőit. A német bevonulás tervszerűen, gyakorlatilag zökkenőmentesen zajlott le. Csupán a burkolatlan utakat feláztató időjárás hátráltatta némileg a csapatmozgásokat.   A Tiszántúlt egyelőre nem szállták meg a németek. A németek néhány nap múlva feloldották a laktanyák zárlatát, és megnyitották az átkelőket is. A megszállást végrehajtó német alakulatok legtöbbjét hamarosan erősítésként átcsoportosították a keleti hadszíntér különböző körzeteibe.   Német katonai berendezkedés az ország területén   Mivel a németek számára is elfogadható összetételű, új magyar kormány kinevezése a diplomáciai huzavona miatt még napokig eltartott, a németek továbbra is számoltak a magyar csapatok lefegyverzésének és Budapest elfoglalásának szükségességével. Erre azonban már nem került sor, miután március 23-én délután megalakult a Sztójay-kormány.   A német külügyi vezetés által 1944. március 24-én megfogalmazottak szerint "a Margarethe-akció tulajdonképpeni célja az volt és annak kell maradnia a jövőben is, hogy a magyar haderőt, ezt a tűzfészket, a hadszíntér egy hadászatilag fontos pontján a háború tartamára és a további politikai és katonai fejleményeknek minden elképzelhető eshetőségére végleg és teljesen ártalmatlanná tegye".   Március 23-án este Ion Antonescu marsall ismét Hitlernél járt Klessheimben. Megpróbálta elérni, hogy a németek Kelet-Magyarországot, elsősorban a Székelyföldet a magyar csapatokkal üríttessék ki, mintegy előkészítve e területek átadását Románia számára. Ezt a román törekvést - amely minden bizonnyal újabb feszültséget eredményezett volna a keleti hadszíntér szovjetek által erősen veszélyeztetett déli szárnya mögött - a németek azzal hárították el, hogy a Tiszántúlt és Észak-Erdélyt március 24-én a magyar hadvezetés tájékoztatásával, de belegyezésének be nem várásával, Kuno-Hans von Both gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt német hadműveleti területnek nyilvánították. Both tábornok ezután a kelet-magyarországi hadműveleti terület német parancsnokaként tevékenykedett (Deutscher Befehlshaber in Operationsgebiet Ostungarn, röviden BOO).   A német tábornok március 26-án vette át feladatát, és Debrecenben alakította ki parancsnokságát. Egy nappal korábban az ország megszállásában részt vett 16. "Reichsführer SS" SS-páncélgránátos-hadosztályt már utasították, hogy vonuljon be az új hadműveleti területre. A seregtest három SS-páncélgránátos-zászlóalja a Székelyföldre is behatolt.   A hadászati helyzet további romlása miatt március 27-én a német hadvezetés kilátásba helyezte az úgynevezett "Bukovina" záró-kötelék (Sperrverband Bukowina) megszervezését. Két nappal később, 29-én a korábbi "Margarethe" hadművelet végrehajtására Szlovákiából Magyarországra érkező német LXXVIII. különleges feladatú hadtest törzsét azzal bízták meg, hogy alárendeltségében a megerősített 1029. "Grossdeutschland" gépkocsizó gránátosezreddel, a szintén megerősített 1030. "Feldherrnhalle" gépkocsizó gránátosezreddel, illetve a 45. gépkocsizó utászzászlóaljjal záróvonalat kialakítva biztosítsa a Kárpátok keleti előterét. Március 30-án Hitler utasítást adott, hogy az addig Délnyugat-Magyarországon állomásozott német 1. hegyihadosztály erőit is csoportosítsák a Keleti-Kárpátok lábaihoz, hogy ha a magyar csapatok erre nem lennének képesek, a német hegyivadászok zárják le a legfontosabb hágókat és szorosokat.   A folyamatosan támadó szovjet csapatok elől menekülve északkelet felől jelentős létszámú polgári menekültáradat és szétvert német kötelék érte el Székelyföldet. Csupán április 11-ig 60 ezer ember érkezett Kosnán keresztül, vasúton. Tehergépkocsin és gyalog további 45 ezer 978 német katona, 10 ezer 909 német szolgálatban álló keleti önkéntes, 3200 hátra irányított szovjet hadifogoly, 10 ezer 809 polgári menekült, 10 ezer 382 gépkocsi, 9612 fogatolt jármű és 5474 ló érte el Székelyföldet, s ezzel Magyarország akkor határát.   A magyar területre visszavonuló szétvert alakulatok német katonái és a velük szövetséges keleti önkéntesek több helyen (például Rettegen, Nagyváradon, Gyimesbükkön, Kisilván, Óradnán, Szentjózsefen, Magurán és Maroshévízen) is fosztogattak vagy más erőszakos cselekményeket követtek el.   A számtalan atrocitás megfékezésére a németek rendfenntartó erőket - elsősorban tábori csendőröket - irányítottak a Székelyföldre. Április 15-én a német I. táboricsendőr-parancsnokság (Feldjägerkommando I) törzse és zászlóaljai - a II. zászlóalj kivételével - már be is érkeztek kiszemelt székelyföldi állomáshelyükre. A II. táboricsendőr-parancsnokság törzse Beregszászon rendezkedett be, de csapatai még nem érkeztek meg. Az itt működő német biztosító erők - közöttük a három SS-páncélgránátos-zászlóalj - 1944. április 1-től Friedrich Stahl altábornagy parancsnoksága alatt álltak, aki a német szárazföldi haderő főparancsnokságának (OKH) II. számú különleges törzsét irányította.   Április 16-án az I. táboricsendőr-parancsnokság erői hozzáláttak a 16. SS-páncélgránátos-hadosztály Székelyföldön állomásozó három zászlóaljának leváltásához. Az SS-páncélgránátos-zászlóaljak megkezdték menetüket saját, Tiszántúlon állomásozó hadosztályukhoz.   Április 21-én a német 837. területvédelmi lövészzászlóalj vasúti szállítással megérkezett Szászrégenbe, amelyet három nappal később az 503. területvédelmi lövészzászlóalj is követett. Az idősebb katonákból álló zászlóaljakat főleg biztosító és rendfenntartó feladatokra alkalmazták.   Április 25-én 0 órakor a kelet-magyarországi német hadműveleti területen, Erdélyben és az ország egyéb részein állomásozó német csapatok felett Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok, a német Wehrmacht magyarországi meghatalmazott tábornoka vette át a parancsnokságot.   Április 26-án a 837. területvédelmi lövészzászlóalj törzse Csíkszeredától 13 km-re délre, Csíkszentsimonban, az 503. területvédelmi lövészzászlóalj törzse pedig továbbra is Szászrégenben tevékenykedett. Április 29-én a keleti menekültek újabb csoportjainak irányítását egész Délkelet-Magyarországon a német I. táboricsendőr-parancsnokságtól az OKH II. különleges törzse (Stahl altábornagy) vette át. Parancsnoksága Désen állomásozott.   A németek május végéig összesen mintegy 150 ezer német katonát, keleti telepest, ukrán kényszerkitelepítettet és polgári menekültet vonultattak át a magyar IX. hadtest területén. Az menekültek nagyjából ezer fős csoportokban különféle járműveken, német kísérők felügyelete mellett vonultak át az országrészen. Az egyes menetlépcsők egynapi menettávközre követték egymást. Az átvonulók menetvonala a következő volt: Ojtozi-szoros, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Mikóújfalu, Oklánd, Székelyudvarhely, Parajd, Szászrégen, Teke, Szeretfalva, Betlen és Dés. Désről már vasúton szállították őket tovább. Ez az átvonulás - bizonyára a német tábori csendőrök fellépése következtében - már aránylag rendezett körülmények között folyt. A népmozgást csak a környékbeli birtokosok vetése sínylette meg kisebb mértékben.   A hatalmas menekültáradat élelmezéséről a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságának közbeiktatásával a magyar IX. hadtest parancsnokságának kellett gondoskodnia. Ebben az időben a kolozsvári hadtest élelmezési létszáma körülbelül 600 ezer fő volt!   Május 4-én a német 8. vadászhadosztály első alakulatai megérkeztek Besztercére, a leváltott II. táboricsendőr-parancsnokságot pedig 13-án Lembergbe irányították.   Időközben kialakult a magyarországi német katonai közigazgatás rendszere (beleértve Észak-Erdélyt és a Székelyföldet is). Április 25-én Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok, mint a Wehrmacht meghatalmazott magyarországi tábornoka, átvette a parancsnokságot minden magyar területen állomásozó német alakulat és katonai szerv felett. Alárendeltségébe tartozott a Tiszától keletre illetékes "kelet-magyarországi hadműveleti terület német parancsnoka" is, amely beosztásban a más feladatot kapott von Both tábornokot április 20-án Emil Zellner altábornagy váltotta fel.   A német légierő (Luftwaffe) magyarországi parancsnoka Kuno Heribert Fütterer repülő tábornok (a korábbi német légügyi attasé) lett, aki e beosztását 1944. április 1-jétől december 13-ig viselte, és állomáshelye Budapest volt.   Mivel a Magyarországot megszálló erők között a Waffen-SS csapatai is képviseltették magukat, ezek magyarországi parancsnoka 1944. április 6- augusztus 30. között Georg Keppler SS-Gruppenführer, a Waffen-SS altábornagya lett. Őt Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Waffen-SS és a rendőrség tábornoka váltotta fel és töltötte be e beosztást 1944. november 1-jéig. Az SS rendőralakulatainak parancsnoka 1944. március 19-1945. február 11. között Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer und General der Polizei (később General der Waffen-SS) Mindannyian Budapesten, különféle lefoglalt magyar ingatlanokban állomásoztak.   A Tisza vonaláig értett nyugat-magyarországi terület német parancsnokának beosztását 1944. szeptember 1-október 28. között Hans von Basse altábornagy töltötte be, ki parancsnokságát Balatonkenesén alakította ki.Területi szempontból egy nagyobb tájegységen vagy országrészen egy-egy német parancsnokság (Feldkommandantur) volt illetékes, s ezek alárendeltségében egy-két vármegye német katonai ügyeiért egy-egy kisebb parancsnoki szerv (Ortskommandantur) felelt. Budapest és környéke a Standortkommandantur 241 "Gross-Budapest" alárendeltségébe tartozott.   A német csapatok magyarországi állomásoztatása 1944-ben a magyar költségvetésnek 200 millió pengőbe került. Ebből az összegből 50 millió pengőt az ország területén szervezett Waffen-SS alakulatok költségeire fordítottak.   A németek a rendelkezésre álló csapataikat igyekeztek minél nagyobb területen elhelyezni. Például a 16. SS-páncélgránátos-hadosztály elhelyezési körleteiben mindössze század- és zászlóalj méretű erők állomásoztak Debrecen, Nagyvárad, Püspökladány, Bihar, Hajdúszoboszló, Nádudvar, Nagykereki, Álmosd, Szászrégen, Földes, Miskolc, Nagyléta, Berettyóújfalu, Komádi, Berekböszörmény, Nyíradony, Nyírlugos, Szeghalom, Füzesgyarmat, Biharnagybajom, Kaba, Sárrétudvari, Báránd, Mezőtúr és Túrkeve területén. A hadosztály létszáma április 17-én 19 ezer 452 fő volt.   A más területekre átcsoportosított csapatok miatt 1944 nyaráig az országban állomásozó német erők létszáma folyamatosan csökkent: június 1-én mindössze 46 ezer 507 fő volt. Ezután azonban a magyar területen állomásozó német kötelékek ereje megnőtt: 1944. júliusában már 116 ezer főt, augusztus közepén pedig 309 ezer főt számláltak. Igaz, hogy e létszámba ekkor már a keletre harcoló német hadseregcsoportok Magyarországra települt ellátó alakulatait is beleszámolták. Az ország területén 1944. augusztus 23-ig főként a Heer, a Luftwaffe és a Waffen-SS szervezés és kiképzés alatt álló seregtestei és egységei, valamint SS-rendőrezredek állomásoztak. Ezeket időről-időre felhasználták katonapolitikai nyomásgyakorlásra is, például 1944. augusztus végén, valamint október 15-én és 16-án. A kiképzett és felszerelt seregtestek jellemzően nem maradtak magyar területen, hanem ezeket késedelem nélkül elszállították és bevetették valamelyik hadszíntéren.   A német csapatok magatartása magyar területen   A megszállás megítélése a magyar társadalom körében meglehetősen eltérő volt. A német nemzetiszocialista ideológia által faji, politikai vagy egyéb okok miatt üldözött - egyébként jelentős létszámú - magyar állampolgárok csoportjait leszámítva a lakosság legnagyobb részének életében sokáig nem hozott jelentős változást a német katonai jelenlét.   Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne történtek volna például kisebb súrlódások a német csapatok és a Magyar Királyi Honvédség szervei között (főként a beszállásolások tekintetében), és helyenként a lakosság is megtapasztalhatta egyes német csapattestek arrogáns fellépését.   Ezektől eltekintve a német csapatok viselkedése a magyarországi mögöttes területen egészen addig korrektnek volt tekinthető, ameddig az arcvonal el nem érte hazánkat. Ettől kezdve, főként a visszavonuló, leharcolt és kimerült német kötelékek miatt megszaporodtak az erőszakos beszállásolások, a felsőbb engedély nélküli rekvirálások, kisebb fosztogatások.   A hátráló német csapatok egyre több, katonai szempontból értelmetlen pusztítást hajtottak végre és egyre többször fosztogattak. E folyamat megakadályozására Friessner vezérezredes, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka október 3-án kénytelen volt napiparancsot kiadni:   [...]   "Meg kellett állapítanom, hogy a visszavonulások során a harctéren minden eddigi parancs ellenére értelmetlen rombolásokat hajtanak végre.   Úgy tűnik, hogy még mindig nem mindenhol fogták fel: mi e földön vendégek vagyunk.   Ismételten megparancsolom, hogy csak azok az objektumok semmisítendők meg, amelyek az ellenség számára katonailag hasznosak, és amelyek megmaradásuk esetén később kárunkra lehetnek; például elektromos művek, vízierőművek, gyárak, hidak, katonai létesítmények, raktárak stb.   A lakóházakat felgyújtani, vagy bennük robbanóanyagot elhelyezni esztelenség; annál alaposabban tudjuk megsemmisíteni a többi objektumot.   Célszerű a robbantások tervezését, előkészítését és végrehajtását a magyar hadsereg vagy a polgári hatóságok megbízottjaival egyetértésben, katonai szempontok szerint kivitelezni. Ennek megszegése esetén azonnal, a helyszínen keményen be kell avatkozni.   A fosztogatások fenyegető mértékben szaporodnak. Baromfik, berendezési tárgyak ellopása; különösen az arcvonal mögött, köpenyek alatt menteni az ilyen dolgokat, mind azt jelzik, hogy a csapat, ahol ez előfordul, rossz szellemű és következtetni enged az érintett elöljárókra is.   Emlékeztetek rá, hogy aki fosztogatásban vétkes - a fosztogatás idegen tulajdon kisajátítása rekviráló parancs nélkül, akár elhagyott házakból is - a helyszínen rögtönítélő bíróság kezére jut.   Immár a vétkesek elöljáróit is felelőségre fogom vonni, ha kiderül, hogy egy parancsnok eltűrte a bűncselekményt.   A felvilágosító munka a legközérthetőbb formában azonnal végrehajtandó és négyhetente rendszeresen megismételendő. Minden tiszt ellenőrzi, hogy minden katona tudatában van: a lopás és fosztogatás ellenkezik a német katona becsületével.   A durva vétségek statáriális agyonlövetéssel büntetendőek. Minél tovább tart a háború, annál szigorúbban kell ügyelni a tisztesség parancsára és a fegyelemre! [...]   Összetűzésekre került sor a népi németek evakuálása során is, mivel e kitelepítésekkel sokszor harcoló csapatokat bíztak meg, de a lakosság közül sokan magyarnak vallották magukat és nem akartak német birodalmi területre távozni.   Jelentősen megváltozott a német csapatok magatartás az arcvonalon és annak közelében. Ekkor már elszaporodtak a fentebb említett "harcszerű" és indokolatlan pusztítások, a fosztogatások, az eltúlzott rombolási intézkedések, tervszerűtlen kiürítések, bajtársiatlan és arrogáns viselkedés a magyar kötelékekkel szemben stb. A lakosságot leginkább az élelmiszer kisajátítása, illetve - tekintettel a beálló hideg, téli időjárásra - a bútorzat eltüzelése sújtotta. A kirívó esetekben a legtöbbször kiderült, hogy az elkövető katonák erősen alkoholos befolyásoltság alatt követték el erőszakos tetteiket.   A szovjet csapatok által elkövetett erőszakos tettek okai és jellege erősen eltért a német erők által véghezvitt háborús pusztítás jellemzőitől. A lakosság emlékezetében a szovjet atrocitások sokkal inkább fájó emlékeket hagytak, mint a németek erőszakos tettei (kivéve természetesen a nem katonai eszközökkel végrehajtott Holocaustot). Ez leginkább a magyar nőkkel és leányokkal való bánásmódban nyilvánult meg. Amíg a források német katonák által elkövetett nemi erőszakról csak elvétve számolnak be (noha ezek között még gyilkossággal végződő eset is volt), és a fosztogatásokat igyekeztek központilag megtorolni, addig a szovjet csapatok által végrehajtott nemi erőszak tömegessé, a rablás pedig rendszeressé vált. Leginkább ez magyarázhatja azt, hogy 1945 januárjában, februárjában és márciusában a Dunántúl és a Felvidék egyes területeit visszafoglaló német csapatokat a magyar lakosság döntő többsége valódi felszabadítóként üdvözölte, noha e katonák bajtársai egy esztendővel korábban még megszállókként érkeztek.