A második világháború és a lengyel identitás   Jan Rokita, a lengyel Polgári Tömörülés parlamenti frakciójának elnöke által 2005. május 10-én Budapesten a Terror Házában tartott előadás szövege.   1. Azok után, hogy elfogadtam a meghívást a mai konferenciára, elgondolkoztam azon, hogy vajon helyes volt-e a döntésem. Ennek a konferenciának a címe ugyanis a vesztesekről szól, de a lengyelek nem tekintik magukat egy olyan népnek, amely a második világháború alatt bármikor is a rossz oldalon harcolt volna. Sőt, mi soha sem tekintettük magunkat legyőzötteknek. Minden lengyel iskolásgyerek ismeri azt a képet amin Lengyelország fehér-vörös zászlója 1945. májusában Berlinben a Brandenburg-i Kapú romjai felett lobog győzelmünk jelképeként. Ebből a szempontból Lengyelország és Magyarország történelmi tapasztalata alapvetően különbözik. Viszont nem szabad azt sem elfelejteni, hogy Lengyelország és Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan országok a háborús koalíció ellentétes oldalán, amelyek soha sem harcoltak egymás ellen. És talán még paradoxabb módon, ennek a szörnyű hat éves háborúnak az eredménye ? melyben Ti megadtátok Magatokat míg mi győztünk, egyforma volt mindkettőnk részére. A nyugati szövetségesek megegyezésével mindkettőnk hazája szovjet megszállás alá került. És mindkettőnk szabadságát helyreállította a Szolidaritás és az Európa-i Nemzetek Tavasza 1989-ben.   2. Ezennel szeretném megköszönni a konferencia szervezőinek, hogy alkalmat adtak nekünk lengyeleknek, különösen lengyel történészeknek, hogy megvizsgálhassuk ezer éves történelmünk legvéresebb időszakának a sok paradoxát. Emellett sok honfitársunk nevében ki szeretném fejezni hálánkat Schmidt Mária professzornak és Rajk László építészmérnöknek inspiráciojukért és segítségükért a Varsói Felkelés Múzeum létrehozásában, amely tavaly nyitotta meg kapúit. Habár történelmi tapasztalatunk néha különbözött az utóbbi 150 év folyamán, ez a példa mutatja, hogy a két nemzetünk közötti ősrégi vonzódás egy közös felfogást táplált bennünk örökségünk ápolása és megtárgyalása iránt. Itt Budapesten, egy olyan konferencián, melyen a második világháború befejezéséről emlékezünk meg, nem állhatom meg, hogy meg ne említsem Teleki Pál miniszterelnököt, és azt a sok más magyarembert, aki 1939 őszén segítséget nyújtott a lengyel katonai és civil menekülteknek. Teleki Pál válasza a német felszólításra, hogy engedje a megszálló csapatokat Kassán keresztül ? "Nem, bármi is legyen a következmény" ? átment a lengyel köztudatba. Ugyanúgy, mint Kállay Miklós miniszterelnök elhatározása, hogy magyar diplomáciai kurírok szállítsanak titkos jelentéseket Lengyelország földalatti Hazai Hadserege és a londoni Sikorski kormány között. Lengyelország soha sem fogja ezt a segítséget elfeledni.  A Farkasrét-i temetőben Budán, látható egy illő felirat id. Antall József, a lengyel menekültek és több ezer lengyel zsidó védőszentjének, sírján. Szövege: Polonia semper fidelis!   3. Hölgyeim és Uraim A nemzeti identitás legalább is a nyugati civilizációban, hosszú és bonyolult fejlődés eredménye. Pszichológiai szempontból három pontosan kivehető, de egybefonódó szálból áll: trauma, szégyen, és dicsőség. Történelmi eseményeket a résztvevők traumatikusnak, szégyenteljesnek vagy dicsőségként élnek át. Egészen természetesen az elsöprő ösztön a traumatikusra és a dicsőségesre koncentrál, és nem a szégyenteljesre.   A belső ösztönzés megbirkózni azzal, ami egy nemzet történelmében gonosz és sötét, egy modern jelenség. A XX. század mellékterméke, egy olyan korszaké, amelyet totalitárius politika, totális háború, tömeges népirtás, etnikai tisztogatás, és kényszermunka jellemez. A tudatnak ez az új dimenziója egyénekben és nemzetekben egyaránt abból a vágyakozásból származik, hogy az igazság a történelem áradata ellen felmerüljön, melyről Hitler és Sztálin mindketten azt vélték, hogy teljesen a hatalmukban van. Ily módon mindnyájan összegyüjtöttük a magunk sztoryjait a második világháborúról. Azonban sokkal könnyebb volt a szabad nyugati világban felépíteni ezeket a beszámolókat, mint kelet Európában a szovjet kommunizmus alatt.   A zsidóság a legjobb példa arra, hogy egy nemzetnek hogyan sikerült, súlyos nehézségek árán, elmondani a második világháború alatti megsemmisítésük történetét. Valóságát elismerték, és integrálták a zsidó identitásba, és így Izrael államnak és a modern zsidóságnak, valamint a zsidó diaszpóra tudatának építőkockájává vált. A Soá emléke arra is jó példa, hogy egy traumát és egy elképzelhetetlen gonosztettet hogyan lehet egy élő hajtóerővé átváltoztatni, egy nemzeti identitás alapjaként.   4. Azután, hogy Lengyelország 1918-ban visszanyerte önállóságát, és a németek, csehek és a bolsevisták ellen harcolt, hogy határait kiépítse, az ország elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy egy kompetens állami közigazgatást és egy erős pénzegységet állítson fel, és hogy az első világháború által tönkretett gazdasági rendszerét fejleszteni kezdje. Lengyelország háború előtti politikai és gazdasági problémái dacára olyan országgá vált, meyet polgárainak többsége szeretett, és amelyet, amikor támadás érte, bátran védtek. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a lengyel társadalom nemzeti és vallási téren vegyes volt. Közel 35 millió polgárának egy harmada nemzeti kisebbség volt. A legszámottevőbbek az ukránok és zsidók voltak (5 ill. 3 millió). Lengyelország második világháború előtti területe több mint 390 ezer négyzetkilóméterre terjedt. Közvetlenül a háború után a lakósság száma 23 millióra csökkent, és a területe 20 százalékkal lett kevesebb. Hat millió állampolgár pusztult el a háborúban, egy nagy része tervezett emberirtás áldozataként (közel fele zsidószármazásu volt) . Másszóval, Lengyelország szenvedte a legnagyobb háborús emberáldozatot Európában: 220 személyt ezrenként, szemben Oroszországgal  - 116, Franciaország ? 15, Nagy Británnia - 8, Egyesült Államok - 3.  Lengyelország területének egy ötödét vesztette el a Szovjet Unió javára, és a határait nyugat felé tolták. Anyagi vesztesége $50 billiót tett ki, szemben Oroszország $128 billió, és egész  Európa $260 billiós veszteségével.   Emögött a statisztikák mögött a sok millió túlélő tragédiája rejlik. Ez a tapasztalat formálta a lengyel identitást a következő generációkban, és alakította ki a kommunista rendszerrel szembeni állásfoglalásukat, végül is lehetővé téve, hogy 1989-ben megszüntessék, és hogy elkezdődhessék a háború és a kommunizmus okozta sebek lassú gyógyulása. A háború vége nemcsak Németország vereségét jelentette, hanem egy másik fajta megszállás kezdetét. Ezúttal szovjet felszabadítóink által.   Amikor a lengyel katonák hazatértek a háborúból, szovjet katonák százezreit találtak hazájukban. Az NKVD-t is ott találták, akik buzgón tisztogatták a Hazai Hadsereg tagjait, akik a németek ellen harcoltak, és az olyan civileket, akiknek más volt a politikai nézete mint nekik. A korábbi német táborok és börtönök most tele voltak lengyel hazafikkal, nemcsak bűnözőkkel, német hadifoglyokkal, és német háborús bűnösökkel. Egyike a legjobb második világháborúról szóló lengyel könyveknek Kazimierz Moczarskinak az emlékiratai, aki a lengyel földalatti mozgalom hőse volt, és akit a kommunisták halálraítéltek. Moczarski leírja a sok-hónapos beszélgetéseit cellatársával, Juergen Stroop SS parancsnokkal, az 1943-as varsói gettó lázadás leverőjével. Moczarski esete bizonyítja, hogy az új, szovjet-irányította kormány egyformán bánt SS gyilkosokkal és lengyel hazafiakkal. Mindketten "háborós bűnösök" voltak, az utóbbiak azért, mert egy olyan Lengyelországért harcoltak, amely Oroszországtól is független lenne. A szovjet megszállás szorítása tovább tartott mint a németé, és még azután is, hogy az ötvenes évek vége felé  valamennyire meglazult, kevésbé nyílt formában, de folytatódott. És politikai krízisek idején a totalitárius módszerek  újból megmutatkoztak. Az ellenségeket nem csak bebörtönözték, hanem meg is gyilkolták, mint például Jerzy Popie³uszko atyát 1984-ben.   Ne felejtsük el, hogy Lengyelország két inváziót szenvedett el 1939-ben: a szeptember elsejei németet szeptember 17-én követte a szovjet. Mindkettő nemcsak katonai vereséget jelentett, hanem egy hatéves megszállás kezdetét, nap-mint-napi küzdelmet a túlélésért. Embereket letartóztattak, bebörtönöztek, koncentrációs táborokba zártak. Auschwitz eredetileg lengyelek számára lett felállítva mielőtt a nácik az európai zsidóság "végleges megoldása" mellett döntöttek. A szovjetek által megszállt Kelet-Lengyelországból százezrével toloncolták ki a lengyeleket Szibériába és Kazaksztánba 1939-1941 között. Mind a németek, mind a szovjetek a lengyel intelligencia kiirtására koncentráltak. A németek bezárták az egyetemeket, és a krakkói Jagelló Egyetem teljes karát Mauthausenbe hurcolták. A szovjet megszállás alatt a volt lengyel egyetemeket ideológiai nyomású állami intézményekké változtatták át. Tizenötezer katona- és rendőrtisztet öltek meg Katynban, Mednoyéban, Kharkovban, és másutt. A náci és a szovjet megszállt terüketeken egyaránt papokat pécéztek ki; sokan koncentrációs táborokban pusztultak el. A német megszállás alatt csoportosan szedtek össze lengyeleket és lőttek agyon minden különösebb ok nélkül, egyszerűen módszertelen megfélelmítés céljából.   5. A megszállás alatt az élet egy ´hamis élet´ volt, ahogy azt Kazimerz Wyka, a háború utáni Lengyelország egyik vezető irodalmi kritikusa fogalmazta. Az emberek különböző módon igyekeztek a mindennapi életüket rendkívüli körülményekhez alkalmazni. A mindennapi élet néha fekete volt, néha fehér, de legtöbbször szürke. Annak a módja, ahogy az emberek az állandó veszéllyel megbirkóztak, olyan túlélési szokásokat szült, amelyek a kommunizmus alatt is folytatódtak. A megszállás egy intenzív és egy bizonyos értelemben alakító élmény volt, nemcsak a háború előtt születettek számára, hanem a következő két nemzedék számára is. Ennek az élménynek a kultúrális továbbítása, melyet a totalitárius kommunizmus kényszerei még jobban megerősítettek, majdnem egyforma módszereket őrzött meg arra, hogy hogyan éljen az ember egy ellenséges környezetben. Ez teljesen világossá vált az 1980-as években, amikor a statárium a Szolidaritást az illegalitásba kergette.   A német megszállás alatt életfontosságúvá  vált a fekete piac hatalmas növekedése, a mindenütt jelenlevő csalás, a német katonák és a hivatalnokok megvesztegetése, a törvények semmibevevése. De ezek mind veszélyesek voltak, és erkölcstelenek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a németek elkobozták a lábasjószágot és a termést, és a gazdákat és családjukat helyben agyonlőtték, ha a család vagy a fekete piac részére tenyésztett disznót találtak. Ez a módja az ellenséges környezettel való megbirkózásnak a kommunista rendszer alatt is folytatódott, és valamennyire megkönnyítette az emberek számára az életet.   Sajnos a korrupciónak ez a szokása megmaradt nálunk a független Lengyelországban, és befolyásolja a nemzet erkölcsi életét. Ami a megszállás és a kommunizmus alatt hasznos volt, az a törvény uralma alatt káros. Viszont az alkalmazkodási készség nagyon is hasznos volt az 1989 utáni szabadpiaci gazdasági rendszerben. A lengyelek nagyon hamar megtanulták az önállóság alapszabályait, és versenyképesebbek az európai piacon, mint például kelet német szomszédaik.   6. Térjünk vissza a háborús korszakhoz. Az emberek igykeztek a normális életüket folytatni. A remény főforrása a katolikus egyház volt. A szovjetek hatékonyabbak voltak a katolikus és a görög katolikus egyházak kordában tartásában, részben az NKVD beépítése révén. Ennek ellenére prosperált a vallás, és a hagyományos lengyel vallásosság még meg is erősödött. Az egyházak nemcsak lelki, de gyakorlati téren is segítettek, beleértve földalatti tevékenységekben is. A lengyelek a katolikus egyházat és a többi egyházat nyilvános bizalmi intézményeknek tekintették. Ezt a szerepet töltötte be a katolikus egyház a tizenkilencedik században, amikor Lengyelország fel volt osztva. És ez a szerep folytatódott a megszállás alatt, a kommunizmusban, valamint napjainkban. Ez a különleges tapasztalat a magyarázata a katolikus egyház erejének a lengyel életben. A családi élet is fontosabbá vált mint azelőtt, mert a túléléshez szükség volt a családi kapcsolatokra, például ha a Gestapo kergetett valakit, és menedéket kellett találni.   Lengyelország háborús traumáját nemcsak a megszállás megpróbáltatásai határozták meg, hanem annak a tudata, hogy a zsidók és a cigányok után a lengyelek voltak sorosak a kiirtásban. Ha nem is közvetlenül a haláltáborokban, akkor lassú éhenhalással a kényszer munkatáborokban mint a Szovjet Unioban. A lengyel hadsereg bátor ellenállása az 1939-es szeptemberi és októberi német invázió alatt, és azután a lengyel hadsereg súlyos veszteségei nyugaton ? a negyedik legnagyobb szövetséges hadsereg az orosz, amerikai és brit utan ? lassacskán hiábavalónak tünt a teheráni és a jaltai konferenciák után, amikor Lengyelországot szovjet fennhatóság alá  száműzték. Az volt az általános érzés, hogy nem szövetségesekként bántak velünk, hanem zsoldosokként, akiket ki lehet szuperálni, amikor nincs már rájuk szükség.   7. Lengyelország kiábrándulását a szövetségesekből még növelte a nyugatnak a nácizmussal és a kommunizmussal szembeni kettős mércéje. Míg Hitlert és bérenceit igazságosan értékelték ki a háború alatt, Sztálint és a szovjet vezetőséget magasztalták és a kommunizmust a magasröptű ideálok megtestesítőjeként fogták fel. Ez a nézet nemcsak a háborús szükséghelyzetből eredt,  hanem baloldali szimpátiából vagy több nyugati országnak a kommunizmus iránti nyílt támogatásából.   Ez ellentétben állt Lengyelországgal, ahol a kommunizmust kezdettől fogva ugyanolyan veszélyesnek tartották a társadalmi rend, a nemzeti önállóság, és az egyéni szabadság szempontjából mint a nácizmust. Az 1919-1920-as lengyel-bolsevik háború leckéjére nagyon is emlékeztek. Bár voltak a második világháború után Lengyelországban kommunista párttagok, az ország soha sem fogadta el a kommunizmust. A lengyelek éppoly kevéssé értették meg a nyugati intelligencia lelkesedését a kommunizmusért és a Szovjet Unióért, mint ahogy most is meg vannak lepve az európai vezetők lelkesedésétől Putin elnökért és az igyekezetéért, hogy Oroszországban felélessze a szovjet multat. Ez magyarázza a lengyelek ellenállását Alekszánder Kwasziewszki elnök részvétele ellen a moszkvai május 9.-iki ünnepségeken, amely az utóbbi hetekben nemzeti vitát idézett elő. Ez az oka a lengyel meghökkenésnek is, amelyet a "Bild Zeitung" interjúja okozott, amelyet az orosz elnök és a német kancellár közösen adott, és amelyben a másodil világháborúról nyilatkoznak orosz-német szempontból. Mindketten a súlyos veszteségeikről beszélnek. Ha az oroszok és a németek ennek a háborúnak az áldozatai, akkor joggal kérdezhetjük: Ki felelős ezért a sok szenvedésért?    (Kedves barátaim) A lengyelek háborús tapasztalatának egyik része volt Kelet-Közép Európa elhanyagolása a nyugati szövetségesek által a Realpolitik, és Sztálin kielégítése nevében. A lengyelek úgy érezték, hogy a nyugati szövetségesek elhagyták őket, mint ahogy a zsidók érezték, amikor a Földközi tengeren hajókban ide-oda vándorolva segítséget kerestek. Ezt a mélységes elhanyagoltsági érzést fejezte ki néhai II. János Pál pápa, amikor először látogatott a kommunista Lengyelországba 1979-ben. Egy egymilliós hallgatósághoz beszélve, ezt mondta: "Varsó, téged tönkretettek, téged elhagytak a szövetségesek." Ez a felejthetetlen beszéd határozta meg Lengyelország háborús sorsának a tidatát. Azonban Lengyelország szenvedése nem volt hiábavaló, mert végső fokon szabadsághoz vezetett évtizedekkel később. Ez a szenvedés még fokozta az 1989-ben visszanyert szabadság értékét.   Ez a fajta traumatikus élmény felelős Lengyelország óvatos magatartásáért a nyugati szövetségesek, és leginkább Oroszország felé, akár szovjet, akár nem. Ez a magatartás fejlődött ki, és az USA-t tekintették évek múltán a legfőbb hatalomként, amely a szovjet kommunizmust ki tudja egyensúlyozni, Franciaországot és Németországot pedig pro-szovjetnek, és az utóbbi években pro-orosznak tekintik. Franciaországot külösösen kritizálták azért, hogy a második világháború alatt nem elég meggyődéssel harcolt a németek ellen, és, hogy nem érti meg az Oroszország és a többi helyi országok közötti komplikált viszonyt. A lengyelek az EU vezetőkben is csalódtak amiért képtelenek voltak Jugoszláviában katonailag közbelépni, és bátorság hiánynak tekintették egy olyan szituációban, amely bátorságot érdemelt volna.   A lengyel nép nagyon igyekezett, hogy megjavítsa Németországgal és Oroszországgal való viszonyát, annak ellenére, hogy a mult tapasztalata hatalmas teher volt. Valahogy Németország esetében sikerült, de Oroszország esetében, amely egyre önkényesebb és imperialistább, és képtelen a történelmében felismerni a jót és a rosszat, ez nem könnyű. A lengyelek nagyrésze eleinte elfogadta a lengyel támogatást Irakban, főleg mert az Egyesült Államokat megbízhatóbbnak tekintik mint európai barátainkat. Helyesen vagy helytelenül, a lengyelek a nemzetközi politikát főleg a saját második világháborús tapasztalataik alapján ítélik meg.   8. A ´hamis életnek´ mind a német mind az orosz megszállás alatt voltak nagyon szégyenteljes vonatkozásai. A lengyelek között léteztek árulók és kollaboránsok. Egy ilyen példa volt a ´sötétkék rendőrség´ ? egy karhatalmi szerv, melyet a németek szerveztek lengyel rendőrökből, akiket halálbüntetéssel fenyegettek, ha nem működtek közre. Ennek a szervnek a tevékenysége még mindig történelmi kutatás tárgya.  Azt azonban tudjuk, hogy a lengyelek általános hozzáállása ellenséges volt irántuk, mert úgy tekintették őket mint a németek eszközét. Tulajdonképpen a sötétkék rendőrséget a gettókbeli zsidó rendőrséghez lehet hasonlítani. Habár a sötétkék rendőrségnek az volt a feladata, hogy a zsidókat üldözze, sokan közülük először alaposan megzsarolták azokat, akik lengyel családoknál rejtőztek, hogy előbb anyagi hasznot húzzanak belőlük, és csak azután adták át őket a  Gestaponak. A sötétkék rendőrtiszteket a zsidók és lengyelek egyaránt könnyen korrumpáltak, de mint általában, a korruptak voltak a megbízhatóak.   A zsidó-lengyel viszony mindig sokarcú volt. A háború előtt voltak nyílt antiszemiták Lengyelországban, akik azonnal bekapcsolódtak a zsidóüldözésbe mint egyének és egyes esetekben mint megszervezett intézmények. Aztán voltak átlagemberek, akik meg voltak döbbenve a német atrocitásoktól, és igyekeztek segíteni a zsidóknak. Ezek közül némelyekre a Jad Vasem Intézet emlékezik meg kitüntetésekkel és fákkal: több lengyel fa van mint bármelyik más nemzetiségé ? közel 6.000. Hálásak vagyunk Magyarország vezetőinek, hogy tavaly megemlékeztek Henryk S³awikról, aki a mi zsidó honfitársainkat védte mint a Lengyel Állampolgárok Bizottságának a feje Magyarországon a háború alatt. Sajnos voltak más átlagemberek, akik feljelentették szomszédaikat, ha arra gyanakodtak, hogy zsidókat segítenek vagy bujtatnak. Ez azonnali halált jelentett nem csak a zsidóknak, hanem az egész lengyel családnak aki segítette őket. Aztán voltak az ún. ´szmalcownikok´ (a ´szmal´ szleng szóból - pénz), akik zsidókra vadásztak, hogy elrabolják az értéktárgyaikat, és azután adják át őket a Gestapónak. Még mindig nem vagyunk tisztában ezeknek a jelenságeknek a mértékével, de a kutatások folyamatban vannak.   9. Habár a második világhábnorú katasztrofális volt Lengyelország és a lengyelek számára, az utolsó 60 évben dicsőséges korszakként is tekintjük. A német invázió után a gyengén felszerelt lengyel erők bátran harcoltak október első napjaig, azaz 35 napon át.   A vereség után számos tiszt és közkatona szökött meg, hogy Franziaországban, majd Angliában megszervezzék a lengyel  fegyveres erőket. Sokan azok közül, akik nem menekültek el, a lengyel földalatti katonai szervezeteket szervezték meg, hogy a megszállók ellen harcoljanak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy annak ellenére, hogy a Gestapónak sikerült beépülnie némelyik szervezetbe, Lengyelország sok részében megmaradtak ezek a szervezetek, és sikeresen folytattak gerilla háborút a német csapatok ellen.   A földalatti Hazai Hadsereg leglátványosabb katonai manővere a varsói felkelés volt 1944. szeptember-októberében, amely több mint egy évvel a varsói gettó felkelés után következett be. Mindkét véres felkelést a németek leverték. Itt is nyilvánvaló a lengyel és zsidó sors hasonlósága. A varsói felkelés veresége után a németek Varsó lakósságát kitelepítették, és három hónapon keresztül minden épületet elpusztítottak. Varsót, Európa egyik híres szép városát a földdel tették egyenlővé, mint az ókori Kartágót. Lengyelország fővárosának lerombolásáért soha nem fizettek a felelőssek kártérítést.   A földalatti lengyel hatóságok állandó összeköttetésben voltak a Londonban muködo lengyel  kormánnyal. Földalatti törvényszékek bíráskodtak vádlottak felett, rendszerint in absentia, hazaárulásért, lengyelek és zsidók üldözéséért és zsarolásáért, és a németekkel való bármifajta kollaborációért. Sokat közülük halálraítéltek. Eközben, földalatti hírszerző tisztek beépültek a német intézményekbe, még a Gestapóba is.   A földalattti életben zajlott a kultúra. Egyike a leghíresebb kultúrális intézményeknek a krakkói szinház volt, ahol a néhai pápa is fellépett lengyel darabok titkos előadásaiban. A megszállók bezárták a hagyományos szinházakat, vagy teljesen a saját használatukra tartották fenn (nur für Deutsche). A megszállt Lengyelországban a lengyelek csak elemi tanulmányokat végezhettek, mert rabszolgamunkára voltak szánva. A lengyel földalatti  állam úgy reagált erre a hivatalos irányvonalra, hogy egy kiterjedt középiskolai és egyetemi hálózatot létesített. A diákok magánlakásokban vagy házakban jöttek össze kis csoportokban tanulni és vizsgázni.   Földalatti újságokat adtak ki, az angol radió hírei alapján. A németek elkobozták a rádiókat, és nagyon veszélyes volt titokban megtartott rádiókat hallgatni. Börtönbüntetés vagy koncentrációs tábor járt érte. Földalatti kiadóvállalatok még könyveket is adtak ki a háború alatti Lengyelországban.   A földalatti hatóságok igyekeztek az ország különböző gettóiban lévő zsidóknak is segíteni. Egy speciális szervezetet állítottak fel 1942-ben, az ún. ¯egotát, a Zsidókat Segitő Tanácsot, amely többekközt több mint 2.500  gyereket mentett ki a varsói gettóból.   10. A mai lengyel tudatban igen erősen él egy büszkeségérzet a nemzet második világháború alatti viselkedése miatt. Az egész világtörténelemben egyedülálló, hogy egy földalatti rendszer egy teljes  alternatív államot, közigazgatást, bírósági rendszert, hírszerzést, oktatási rendszert, és hadsereget épített volna ki sok százezer ember segítségével, akik állandó életveszélyben voltak. Ez a rendkívüli képesség a hivatalos államon túl ill. ellen szervezkedni tudni, alkotta a második világháborúból eredő kollektív identitás legerősebb elemét. Harmincöt évvel később ez alkotta a Szolidaritás mozgalmat és a kommunista-ellenes földalatti mozgalmat. Ugyanezt a spontán szervezkedést váltotta ki nemrég II. János Pál pápa halála. Mondhatnánk, hogy ez a dicső és büszke örökség a lengyel identitás két különböző szempontját hangsúlyozza ki. Először is, képtelenség megérteni a lengyelek viselkedését, képtelenség megérteni a lengyel politikát anélkül, hogy figyelembevennénk az idealizmusukat, az összetartásukat, és becsületüket.  A németek elleni ellenállásukat 1939. május 5.-én (a magyarok és Horthy Miklós kormányzó által kedvelt) Józef Beck, lengyel külügyminiszter fejezte ki a Sejm-ben tartott beszédében. "A béke egy értékes és kívánatos dolog. A mi, háborúban agyonvérzett, generációnk nagyon is megérdemli a békét. De a békének, mint mindennek ezen a földön, ára van. Mi itt Lengyelországban nem ismerjük azt a fogalmat, hogy békét mindenáron. Csak egy valami van a nemzetek és államok életében, ami felbecsülhetetlen érték. Az a becsület."   Elvben ezt az érvet használták nemrég az ukrajnai narancs-forradalommal, és az Egyesült Államokban Irákkal kapcsolatban, vagy az Európai Unioban a Kuba elleni szankciók megszüntetése ellen. Azonban ennek az örökségnek van egy második, kellemetlenebb szempontja is. A lengyelek könnyen szervezkednek a hivatalos államon túl ill. ellen ? ahelyett, hogy az állam törvényes határain belül tennék. Ma, tizenöt évi önállóság után, szintén ennek az örökségnek az eredményeként, a lengyelek nehezen ismerik el a kormány közigazgatásának és a törvénynek a tekintélyét. Nehéz az embernek azonosságot vállalni a saját államával. Ez a képtelenség az állammal azonosságot vállalni, egy súlyos problémája a lengyel politikának.   11. Hölgyeim, és Uraim   Amikor az ember olvassa Márai Sándor Naplóit ? szerintem ő a huszadik század Középeurópájának az egyik legtehetségesebb írója ? vagy Szabó István "A napfény íze" c. filmét nézi, láthatja, hogy a háború történelme magyar testvéreink számára egészen más volt. Ami a magyar tragédiában olyan megdöbbentő, az az ellentét Budapest aránylagos gazdagsága: palotái és jahtjai, melyek az 1940s évek elején épültek, irodalmi kávéházai, melyek még mindig tele voltak emberekkel és kellemes arómákkal ? és a magyar hadsereg hiábavaló Sztálingrád felé menetelése, és a magyar zsidóság megszégyenítése között.    Máraiban és Szabóban sokféle színt látunk, beleértve arany-barnákat és zöldeket is. Ezzel szemben a Nobel Díjas Kertész Imre munkájában a színek hasonlóak azokhoz, melyek abban az időben Lengyelországban voltak találhatóak ? félelmetes szürkeség, melyet csak az emberi szenvedés és hősiesség festett vörösre. Az auschwitzi fogság rövid leírása pedig pusztán reménytelenül fekete.   Hatvan évvel a második világháború vége után a középeurópai győzteseknek és veszteseknek több közös vonásuk van, mint ellentétük. A kommunizmussal való közös tapasztalataink erősek és fontosak maradnak. Közös történelmünk és jövőnk kitűnő alapul szolgál a nyílt és becsületes párbeszédhez. Ebben a párbeszédben csak az igazság a fontos. Az igazság alapvető értéke legalább 25 század óta része az európai örökségnek. Görög és római őseinknél, és közös judeo-keresztény tradíciónkban szükséges előfeltétele volt a tudásnak és az erkölcsnek. Azonban csak az utóbbi időkben ismertük fel teljes egészében az igazság fontosságát az erkölcsi és politikai rend számára, azok után, hogy a náci és kommunista rendszerek barbár ideologiái olyan vadul támadták meg.   Ezek alatt a megemlékezési napok alatt a második világháborúval kapcsolatban bizonyára fel fognak újból merülni hazugságok, amelyek veszélyeztethetik Európa jövőjét. Azért jöttem ma ide, hogy egy magyar-lengyel szövetséget indítványozzak az igazságért.