Hatvan éve immár, hogy vissza-visszatérően felidézzük az 1944. október 15-i elvetélt kiugrási kísérlet eseményeit, s keressük a kudarc okait. Az érdeklődés indokolt, hiszen a siker megrövidíthette volna az országnak a nyilas diktatúra által tovább fokozott szenvedéseit, csökkentette volna az áldozatok számát és az anyagi károkat, s minden bizonnyal kedvezőbb elbírálást eredményezhetett volna a béketárgyaláson.   Vajon milyen szerepe volt a kudarcban a hadseregnek? Milyen okai lehettek az események során tapasztalt bénultságának? Mennyiben tehető felelőssé Horthy Miklós kormányzó, a legfelsőbb hadúr, akinek az ország helyzetét megváltoztatni akaró és ehhez a szükséges cselekvési szabadságot biztosítani kívánó intézkedései augusztus végéig nyúltak vissza, amikor a jassi-kisinyovi áttörést és a román fordulatot követően kinevezte a Lakatos-kormányt. Ebben Lakatos Géza mellett Hennyei Gusztáv altábornagy és a pozícióját továbbra is őrző Csatay Lajos honvédelmi miniszter képviselte a kormányzó bizalmát élvező katonai vonalat.   Horthy igyekezett számára megbízható és cselekvőképes katonákkal körülvenni magát és ilyeneket kinevezni a főbb parancsnoki beosztásokba is. Augusztus elején az 1. magyar hadsereg parancsnoka Beregffy Károly helyett Miklós Béla vezérezredes lett, az Erdélyben állomásozó 2. magyar hadsereg élére pedig Veress Lajos vezérezredes került, utóbbit Horthy utódaként is megjelölte. A hadseregparancsnokká kinevezett Miklós Béla után a lovashadosztály éléről hazarendelt Vattay Antal altábornagy lett a főhadsegéd és a katonai iroda főnöke, s egyben meghatározó személyisége annak a belső bizalmi körnek, melyet maga körül a kormányzó kialakított. Közéjük tartozott Bakay Szilárd altábornagy is, aki augusztus 1-én átvette a budapesti I. hadtest parancsnokságát. Reá várt volna a feladat, hogy a budapesti helyőrségben összevont csapatokkal biztosítsa a kormányzói akarat érvényesülését. Bakayt azonban, mint számukra reális veszélyt jelentő parancsnokot s vele hadtestét, a németek időben kikapcsolták.   E belső körhöz tartozott még a régi, megbízható bútordarabnak számító Lázás Károly altábornagy, a testőrség parancsnoka, valamint Náday István nyugállományú vezérezredes, akit azonban olaszországi, feleslegesnek bizonyuló, küldetése a sorsdöntő napokban elszólított a kormányzó közeléből. Az Ambrózy Gyulával, a kabinetiroda főnökével, a kormányzó Miklós fiával és menyével, valamint Tost Gyula alezredes, szárnysegéddel kiegészülő bizalmi csoport azonban az események előrehaladtával egyre inkább elszigetelődött a kormánytól, a számukra megbízhatatlan vezérkartól, nem különben a honvédség intézményeinek és csapatainak parancsnokaitól. Mivel az utóbbiakkal nem tudtak érdemi kapcsolatot kiépíteni, a katonai előkészületek kudarcra voltak ítélve.   A kialakult légkörre jellemző, hogy még Lakatos, Csatay és Hennyei tábornokokat, a kormányzó kormányának megbízható katona tagjait is csak a legszükségesebb mértékben merték beavatni a folyamatban lévő fegyverszüneti tárgyalásokba, illetve a katonai előkészületek terveibe. Ugyanakkor, ha nem is fenntartások nélkül, de beavatni kényszerültek Vörös János vezérezredest, a vezérkar főnökét, akitől támogatást reméltek. Tévedtek, mert a német politikai, rendőri és katonai szervek és magyar támogatóik Vörös János és vezérkarának beosztottjain keresztül első kézből és időben értesültek mindarról, amit Horthyék a fegyverszünet érdekében tettek vagy tenni szándékoztak.   Vörös vezérezredes tájékoztatta a palotában történtekről a közismerten németbarát beosztottjait, helyettesét László Dezső altábornagyot és Nádas Lajos ezredest, a vezérkar 1. osztályának vezetőjét, akik szorgalmasan továbbították az információkat a németekhez és a már előkészületeket folytató nyilasokhoz. ?Lajos" jelentéséből értesült Szálasi - mint erről naplójában beszámolt - a szeptember 10-ei, döntő fontosságú koronatanácson elhatározott fegyverszünetről. A nyilas vezér azt is tudta, hogy a finn megoldás került szóba, valamint hogy Lakatos miniszterelnök már a másnapi minisztertanácson be kívánja jelenteni a határozatot. Szálasi megnyugodva vette tudomásul, hogy a vezérkar tovább kíván harcolni: szabotálással, ha kell, fegyveres ellenállással válaszol a döntésre, s a németekkel közös célnak tekinti, hogy a kormányzót sarokba szorítsa, a fegyverszünetet megakadályozza és kierőszakoljon egy rezsimváltást.   Az adott időkorlátok között nem tarthatom feladatomnak felsorolni mindazokat a tehetetlenségből, nemakarásból, félelemből és bizonytalanságból eredő mulasztásokat, melyek végül az október 15-ei fegyverszüneti proklamáció kudarcához vezettek. Még a kormányzó szűk környezetében lévők sem tudták kivonni magukat a szovjetektől való félelem bénító hatása alól. Horthy még szeptemberben is a finn megoldásban bízott. Még akkor is megvalósíthatónak vélte az angolok és amerikaiak részvételét Magyarország megszállásában, valamint a német csapatok szabad elvonulásának biztosítását. Az angolszászok határozott állásfoglalása ellenére sem mondott le a közvetlen közreműködésük lehetőségéről a magyar fegyverszünet megkötésében. Ezért küldte szeptember 22-én Nádayt Olaszországba. Csak Náday küldetésének kudarca és az ígért német erősítések elmaradása után fordult fegyverszüneti kérelemmel a Szovjetunióhoz. Hiába döntött már szeptember 8-án a fegyverszünetről, csak szeptember 28-án szánta rá magát a Faragó-féle küldöttség Moszkvába indítására. Ekkor is felemás módon - a kellő felhatalmazás megadása nélkül és irreális fegyverszüneti feltételeket támasztva - tette meg e kényszerű lépést.   Miközben a Várban Horthy és bizalmas embereinek szűk csoportja a háborúból való kiváláson elmélkedett, elmulasztotta megtenni a megfelelő katonai előkészületeket. A magyar vezérkar pedig a kiugrás megakadályozása és a háború folytatása érdekében tevékenykedett. A bizonytalanságon úrrá lenni képtelen Horthy és a minisztertanács a vezérkar főnökét még szeptember 12-én is a német főhadiszállásra küldte, hátha megkapja az ígért páncéloshadosztályokat, melyek megszilárdíthatják a front helyzetét. Ez időnyeréshez juttathatja a vezetést, legalábbis elodázhatja a fegyverszünetet. Mindezek tetejében, szeptember 13-án a magyar csapatok, élükön az odavezényelt 1. magyar páncéloshadosztállyal, parancsot kaptak a Dél-Erdélybe való benyomulásra. Ezzel a kormányzó és köre végleg kiadta a kezéből az utolsó, még ütőképes és júliusban a budapesti csendőr puccs során már sikeresen alkalmazott katonai erőt.   A megkötendő fegyverszüneti feltételek által megkövetelt katonai előkészületek nem történtek meg, illetve az erre irányuló bátortalan lépések már elkéstek. A be nem avatott csapatok összevonása Budapesten és környékén a vezérkar aknamunkája következtében eleve kudarcra volt ítélve. A Budapestre irányított 10. gyaloghadosztály nem érkezett meg, elirányították. A Nagykőrös és Kecskemét körzetében október 13-án kirakodó és a frontvonalban szétbontakozó lovashadosztály Budapest védelmére rendelése az adott körülmények között már lehetetlen volt. Ibrányi altábornagy, a hadosztály parancsnoka képtelenségnek tartotta, hogy október 14-én éjjel összevonja és reggelre Budapestre vezesse  a német egységek között már elhelyezkedő csapatait.   Egyes történészek, valamint visszaemlékezők hajlamosak túlértékelni a Budapesten és környékén található honvéd alakulatok, többnyire parancsnokságok, leharcolt, mozgásban lévő és átszervezés alatt álló csapatrészek, valamint pótkeretek erejét, lehetőségeit, megbízhatóságát, lehetséges szerepüket a fegyverszünet megvalósításában. Ezeket a gyenge fegyverzetű, harckocsikat és nehéz fegyvereket nélkülöző csapatokat senki sem akarta   Budapest és a kormány védelmére felsorakoztatni. Ilyen irányú parancsot, tájékoztatást nem kaptak. A vezérkar részéről éppen ellenkező tendencia volt tapasztalható.   Budapesten volt viszont az őrzászlóalj, valamint a kormány védelmére felrendelt, Horthyhoz hűnek hitt 9 gyalogezred, melyek azonban a döntő órában a várakozással ellentétben a kormányzó ellen fordultak. A németek által elrabolt Bakay utódját, Aggteleky Béla altábornagyot saját beosztottja, Hindy Iván vezérőrnagy tartóztatta le október 15-én.   A budapesti csendőrzászlóalj hűsége bizonytalan volt, rájuk nem is számítottak. A megbízhatónak tartott 1. ejtőernyős zászlóalj pedig csak október 15-én érkezett meg a frontról és kezdte meg a kirakodást. Így ők már nem válhattak az események szereplőivé. Végül a testőrség volt az egyetlen katonai alakulat, amely fegyvert fogott a vár védelmében.   A fronton lévő hadseregeknél csak azok parancsnokai Miklós Béla és Veress Lajos vezérezredesek voltak beavatva a folyamatban lévő fegyverszüneti tárgyalások tényébe. Azonban ők sem kaptak semmiféle konkrét utasítást olyan előkészületek megtételére, melyek lehetővé tették volna, hogy a fegyverszünet bejelentését követően szembefordulhassanak a németekkel és felvehessék a kapcsolatot a szovjet csapatokkal. Tapasztalt katonaként jól tudták, hogy egy ilyen lépést nem lehet előkészítés nélkül egyik óráról a másikra végrehajtani. Önállóan, határozott kormányzói parancs nélkül pedig nem fogtak hozzá az amúgy is bizonytalan kimenetelűnek ítélt, várhatóan a német csapatok azonnali közbelépését kiváltó előzetes intézkedésekhez. Kétségeik volta afelől is, hogyan reagál majd váratlan bejelentésre a szovjet hadseregtől rettegő tisztikar, végrehajtja-e maradéktalanul a parancsot. Az általuk is a rádióból hallott kormányzói kiáltvány váratlanul érte őket és csapatparancsnokaikat, már akikhez eljutott. Teljes volt a tanácstalanság. Nem így a németek. Veress Lajost azonnal letartóztatták saját beosztottjai és átadták a németeknek. Miklós Béla pedig cselekvés helyett, a letartóztatás elől menekülve követte a szovjet csapatokhoz már átment vezérkari főnökét, az egyedül cselekedni kész Kéri Kálmánt.   Végzetes hibának bizonyult, hogy a kormányzó és miniszterelnöke még a proklamáció tartalmában sem tudott megegyezni. Így az nem tartalmazott félreérthetetlen parancsot, hogy a fegyverszüneti feltételeknek megfelelően szakítani kell a németekkel és-a szovjet hadsereggel együttműködve el kell kezdem a harcot ellenük. Horthy ehelyett közölte Veesenmayerrel fegyverszüneti szándékát s annak közeli bejelentését. Nem tartotta ugyanis lehetségesnek a volt szövetséges hátbatámadását.   A kormányzó tehát képtelen volt az eseményeken úrrá lenni és végrehajtani a fegyverszünetet, melytől ő maga is félt. Ő sem remélhette, hogy a magára maradt és megzavarodott hadserege valamit tenni fog rádiószózatára, amely vagy eljut a frontvonalban álló csapatokhoz vagy sem, s amelyben homályosan utalt a csapatoknak a parancsnokaik iránti engedelmességére, de határozott parancsot a cselekvésre nem adott. A csapatok és parancsnokaik a kiáltványt hallva is csak a fegyverszüneti szándékról értesülhettek, nem többről. Semmiféle utasítás nem érkezett, előkészületek nem történtek.   A magyar vezérkar közreműködése és támogatása nélkül különben is elképzelhetetlen volt egy fegyverszünet előkészítése és sikeres végrehajtása., Ennek , ellenkezője történt. A vezérkar mindent megtett, hogy a fegyverszünetet meghiusítsa. A vezérkar tisztjei ugyanis a szovjet csapatokkal való együttműködést lehetetlennek, a szovjet megszállást végzetesnek ítélték mind a maguk, mind a rendszer számára. Még ekkor is a németek melletti megmaradásban látták a megoldást. Ezért szükségesnek tartották, hogy időben tájékoztassák a német vezetést és a nyilasokat a várható eseményekről, s támogassák előkészületeiket a fegyverszünet megakadályozása érdekében. Hírzárlattal és minden lehetséges módon akadályozták a fővárosba rendelt csapatok mozgását, az ott lévőket pedig befolyásuk alá vonták.   Vörös János a vezérkar főnöke már 1944 nyarán is mindent megtett, hogy a németekkel közös harcot támogassa, s a kormányzót a meggondolatlan lépésektől távol tartsa. A tudomására jutott fegyverszüneti elképzelésekkel, majd döntéssel szemben, passzívan viselkedett. A hatáskörébe tartozó vezérkari intézkedéseket elmulasztotta, beosztottjainak a fegyverszünet elleni intézkedéseit nem akadályozta meg, ezekre a kormányzó figyelmét nem hívta fel. A proklamáció elhangzását követően sem tartotta sokáig bizonytalanságban a fronton és a hátországban lévő parancsnokokat és katonákat. Azonnali ellenparancsa tévedésről beszélt és a harc folytatására utasította a csapatokat.   A kormányzó és köre képtelen volt megakadályozni, hogy a folyamatosan áramló információk birtokában a németek megtegyék a szükséges politikai és katonai intézkedéseket a fegyverszünet megakadályozására. Az általuk támogatott nyilasok időben felkészültek a hatalom átvételére, s felfegyverezték embereiket.   A proklamáció elhangzását követően a Budapestre benyomuló német csapatok - a nem lebecsülendő erőt képező 503. Tigris osztály, s a 22. SS lovashadosztály csapatai -, valamint a rendőri erők, hamarosan kiegészülve a hozzájuk átálló, már említett magyar alakulatokkal, könnyen letörték a testőrség ellenállását, gyorsan magukhoz ragadták a hatalmat a védtelenre váló és megfélemlített kormányzótól, s átjátszották a nyilasoknak. A Budapest felé tartó 24. német páncéloshadosztály már feleslegesnek bizonyult.   Összegezésként megállapítható: az átgondolatlan és felemás, katonailag előkészítetlen proklamáció kudarcra volt ítélve. A hadsereg legfelső hadura a vele konfrontálódó vezérkari testület közreműködésével elszigetelődött a csapatoktól, azok tisztikarától, így képtelen volt velük kontaktus teremteni. A tisztikart és a hadsereg állományát a bolsevizmus és a Szovjetunió gyűlöletében és az azoktól való félelem jegyében nevelő, irányító kormányzó maga is elbizonytalanodott, amikor - a fegyverszünet kikerülhetetlen feltételeként - a német hadsereggel szembeni fordulatot végre kellett hajtani. A szovjet hadseregtől és a megszállástól nem alaptalanul félő tisztikar zöme így nem is került válaszút elé, hiszen elmaradt a parancs, melynek teljesítésével bizonyítania kellett volna a kormányzó iránti feltétlen hűségét. A legfelső hadúrnak bukottan, kormányzói és főparancsnoki méltóságától megfosztva, csapataitól elhagyva, csalódottan, német őrizet alatt, fogolyként kellett elhagynia az országot.