Szabó Péter   Hadbalépés. Magyar alakulatok a keleti hadszíntéren (1941-1944)   A magyar királyi honvédség jelképesnek induló, majd komoly hadműveletekbe torkolló részvétele a Wehrmacht Szovjetunió elleni hadjáratában 1941. június 27-én vette kezdetét. Az előző napi, részleteiben máig nem tisztázott Kassa elleni bombatámadás, illetve szovjet vadászgépeknek a Kőrösmező és Budapest között közlekedő gyorsvonat elleni rahói rajtaütése megtorlásaképpen a magyar légierő határ menti szovjet városokat támadott, s a Németország melletti aktívabb háborús részvételt szorgalmazó magyar hadvezetés megkezdte a Kárpátalján diszlokáló, korábban készültségbe helyezett csapatainak felkészítését. Ezt megelőzően a magyar kormány már június 23-án megszakította diplomáciai viszonyát a szovjet állammal, június 27-én pedig Bárdossy László miniszterelnök bejelentette, hogy az országot ért, nem provokált támadás következtében a hadiállapotot Szovjetunió és Magyarország között beállottnak tekinti.   A magyar csapatok harctevékenységének megkezdése a német hadvezetés részéről egyre inkább szükségessé vált, a német Dél Hadseregcsoport hadseregeinek hadműveletei ugyanis lassan bontakoztak ki, s a 17. hadsereg jobbszárnyának ? már a kassai incidens előtt szorgalmazott ? megtámogatása immáron sürgetőleg hatott. A visszacsapásra kijelölt 85 ezer fős Kárpát-csoport, illetve július 9.-től csak a gyorshadteste a Dél Hadseregcsoport alárendeltségében július 1.-től négy hónapig vett részt a hadműveletekben. 2000 km mélyen a Donyec folyóig nyomult be Szovjetunió déli területére, a harcok során 3730 főnyi véres veszteséget (elesett, megsebesült, hadifogságba esett) szenvedett és a mostoha út- és időjárási viszonyok közepette végrehajtott menetek alatt jelentős anyagi veszteségek érték. A gyorshadtest legsúlyosabb veszteségeit július 26-27-én Gordijevka közelében szenvedte el, legsikeresebb harctevékenységét pedig a bekerített szovjet csapatok kitörési kísérleteit meghiúsító augusztus eleji umanyi csatában, illetve a Dnyeper folyamvédelme során hajtotta végre.   A keleti hadszíntéri gyors német győzelmek elmaradása, a kemény szovjet ellenállás, a román hadsereg újbóli dél-erdélyi felvonulása, illetve a Németország ellen már érlelődő angolszász koalíció megnyilvánulásai (Atlanti Charta, 1941. augusztus 12.) Horthy Miklós kormányzót, Bárdossy László miniszterelnököt, a gazdasági élet velük kapcsolatban álló vezető képviselőit és a liberális polgári köröket a német-magyar kapcsolatok eddiginél körültekintőbb kezelésére, egy új megfontoláson alapuló politika kialakítására késztette. Az ország jelen és háború utáni esetleges kiszolgáltatott helyzetének elkerülése és erőinek tartalékolása végett mindenekelőtt a várható újabb német katonai követelések visszaszorítását, illetve alku tárgyává tételét határozták el.   1941 szeptemberében arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a feltételezhetően elhúzódó háború miatt az ország területi épségének és belső rendjének megóvása érdekében Magyarország legfőbb feladata erőinek minél intaktabb megőrzése lehet. Horthy kormányzó a honvéd vezérkar szeptember 6-án újonnan kinevezett főnökétől, Szombathelyi Ferenc vezérezredestől elvárta, hogy elődjénél, a honvédség aktívabb háborús részvételét szorgalmazó Werth Henrik vezérezredesnél körültekintőbb, a németek felé kevésbé elkötelezett katonapolitikát valósítson meg. Szombathelyi mindvégig ennek figyelembevételével látta el feladatát. A katonailag megoldható, s a megalapozatlan és felelőtlen elképzeléseket mellőző megoldásokat kereste, illetve igyekezett azokat képviselni, ha nem is mindig a legdiplomatikusabb formában. Erőfeszítései azonban egyre több akadályba ütköztek, s számos döntési helyzetben ahogy a kormány, úgy ő sem tudott megfelelő megoldást találni. Helyzetmegítélései a háború és az arcvonalak várható alakulását tekintve általában helyesek voltak, ezek azonban az ország és hadserege helyzetének rosszabbodása miatti elbizonytalanodása következtében nem mindig párosultak a kormányok által elképzelt és várt cselekvéssel. Befolyásolhatóvá vált, amely legfőképpen német tárgyalófeleivel folytatott megbeszélésein mutatkozott meg.   Szombathelyi vezérezredesnek mindenekelőtt a felszerelésében és fegyverzetében jelentősen leromlott gyorshadtest hazahozatalát kellett kieszközölnie. A német és magyar politikai és katonai vezetés 1941. szeptember 7. és 10. közötti tárgyalásait követően a leharcolt alakulatok ugyan hazatérhettek, de ellentételként november elejétől öt gyalogdandárt kellett megszálló feladatok ellátására Ukrajnába küldeni. A honvédség alakulatainak gyenge harcértékére, felkészületlenségére, haditapasztalatokban való hiányára hivatkozó magyar hadvezetés a későbbiek során is inkább megszálló alakulatokat bocsátott a német hadsereg rendelkezésére. Ennek következtében a Németországgal szövetséges államok közül kezdettől fogva Magyarország vonultatta fel a legtöbb seregtestet a megszállt galíciai, ukrán, s belorusz területekre. E csökkentett harcértékű alakulatok személyi állománya javarészt idősebb korosztálybeli, vagy nemzetiségi, hiányosan kiképzett legénységből állt. Az közel 40 ezer fős megszálló kontingens eredeti feladata a szállítási útvonalak, vasutak, hidak, objektumok biztosítása és a katonai közigazgatási feladatok ellátása volt.   A gyalogdandárok 1941. december közepéig minden különösebb nehézség nélkül látták el biztosító feladataikat. A Moszkva előtt megindított szovjet ellentámadással egyidejűleg azonban a megszállt területeken megnőtt a partizáncsoportok aktivitása. Ennek következtében egyes magyar seregtestek 1942 februárjától a kijev-kurszki vasútvonaltól északra elterülő brjanszki erdőség körzetében olykor megtorló jellegű vállalkozásokat is folytattak a szokatlan harcmodort képviselő partizánegységek ellen. Ezen megtorló, un. partizánvadász akciókat, melyeket óhatatlanul a polgári lakosság is megsínylett, a korabeli magyar hadiokmányokban alig lehet fellelni. Leginkább a népbírósági peranyagokban, illetve Ungváry Krisztián által feltárt korabeli német hadiokmányokban olvashatunk tendenciózusan és felnagyítva róluk.     A magyar hadvezetés tiltakozása ellenére a gyenge harcértéket képviselő magyar megszálló alakulatokat 1942. márciusától szovjet reguláris csapatok ellen vetették be. Május végéig a szovjet Délnyugati Front harkovi hadműveletének elhárításában vettek részt.   Az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett pótolhatatlan személyi és anyagi veszteségek a német hadvezetést arra kényszerítették, hogy az 1942 tavaszára tervezett hadműveletében nagyobb arányban vegye igénybe szövetséges hadseregeinek erejét. A teljes magyar hadsereget, majd annak felét követelve 1942. januárjában Budapesten előbb Ribbentrop német külügyminiszter, majd Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke Budapesten tárgyalásokat a magyar vezetőkkel.   Abban mind a politikai, mind a katonai vezetés közös véleményen volt, hogy a határozott, zsarolással és fenyegetéssel is együtt járó német igényt megtagadni már nem lehetett. Megítélésük szerint a visszakapott és a németek által beígért magyarlakta területek, valamint akár az önálló magyar államiság, s a hadsereg is veszélybe kerülhetett a szövetségesi kötelességteljesítés visszautasítása esetén. Miután német csapatszállítások Magyarország területén keresztül is történtek, s az ország a német hadsereg élelmezése és anyagi ellátása szempontjából jelentős szerepet játszott, úgy vélték, hogy a német hadvezetés mindent megtesz ennek további biztosítása érdekében. Az 1942. januári budapesti tárgyalásokon csupán a német követelések mérséklésére törekedtek, melynek legfőbb oka a feszült román-magyar viszonyt volt. Mivel 1942 elejéig Magyarország kisebb mértékben vette ki részét a háborúból, mint Románia, nem akarta katonai erejét a későbbiek során sem gyengíteni. Az 1942. január 22-i budapesti német-magyar megállapodás értelmében végül kilenc könnyű hadosztályt, egy páncéloshadosztályt és egy repülő köteléket kellett kiküldenie a keleti hadszíntérre. A mozgósításra a III., a IV. és a VII. hadtestet jelölték ki. A tárgyalások során nem tisztázták a kiküldendő hadsereg várható alkalmazási módját, annak területi és idő határait, s veszteségeinek pótlását. A 2. hadsereg-parancsnokság által mozgósított 207 ezer fős személyi állomány ? benne 17 ezer munkaszolgálatos - összeállításánál a magyar hadvezetést az a cél vezérelte, hogy a frontszolgálatra behívottak a honvédség legjobban kiképzett állományát csupán kis mértékben érintsék, a hadsereg fegyverzetét és felszerelését viszont magyar viszonylatban a lehető legjobban, a honvédség összes alakulatától egyenlően elvont anyagból és a német hadseregtől remélt kiegészítésekre hagyatkozva állították össze. A 2. hadsereg fegyverzete és felszerelése természetesen mind mennyiségben, mind minőségben elmaradt a német és a szovjet hadseregekétől, hiszen a honvédség alakulatait nem a katonai nagyhatalmak háborújában való részvételre készítették fel. A honvédség 1938-tól meginduló fejlesztése legfeljebb a szomszédos országok hasonló, vagy azt meghaladó hadipotenciállal rendelkező hadseregeivel megvívandó harcokra képesítette a csapatokat.   A 2. hadsereg hadszíntérre küldését az általa kialakítandó új erőtartalékoló, illetve megőrző katonapolitika szempontjából a Kállay-kormány is elkerülhetetlennek és kényszerű lépésnek tartotta, de ennél több magyar kontingenst semmiképpen sem kívánt feláldozni a német szövetség céljaira. Mindazonáltal a keleti hadszíntérre kivonuló alakulatokat a győzelem, illetve a győzelem kivívásában való jelképes közreműködés reményében indították útnak Ukrajnába, későbbi tragikus sorsukat - számos bizonytalansági tényező ellenére - 1942. tavaszán még nem lehetett előre megjósolni. A magyar politikai és katonai vezetés remélte, hogy a kiszállítandó alakulatok hadirészvétele nem húzódik el, s a gyorshadtesthez hasonlóan hamarosan visszatérhetnek.   A Kurszkig kiszállított, illetve felvonuló magyar kötelékek kisebb része harcok árán, zöme pedig 1000 km-es gyalogmenetben jutott ki 1942 júliusában és augusztusában a Donhoz. A III. hadtest részt vett az 1942. június 28-án megindított német hadműveletben, mely során a német és magyar csapatok a Brjanszki és Délnyugati Front arcvonalának áttörése után 150-170 km mélyen előretörve elérték a Don és Voronyezs körzetét. A kezdeti harcokban részt vett magyar alakulatok 1942. július 7. és 10. között jutottak ki a Donhoz. A német B Hadseregcsoport alárendeltségében tevékenykedő 2. hadseregnek a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők felé irányuló német hadműveletek sikerét kellett biztosítania. A magyar fronthadsereg 200 km szélességben meghatározott védelmi vonalát mindössze 18 gyalogezrede szállhatta meg, ennélfogva a védelem mélységben történő kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére egyáltalán nem volt lehetőség. E cérnavékony védelmi vonalat csupán a harcos létszám, kb. 80-90 ezer ember tartotta. A hadsereg személyi állományának több mint fele ugyanis műszaki, ellátó, egészségügyi, munkás- és vonat-, tehát nem közvetlenül harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot.   A Don mögé visszavonult szovjet csapatok augusztustól erőteljes támadásokat indítottak, hogy egy esetleges nagyobb szabású hadművelet kiinduló bázisainak megteremtése érdekében a folyó nyugati partján hídfőállásokat foglaljanak el. A szovjet 6. hadsereg csapatai ellen 1942. július 18. és szeptember 16. között folytatott Don menti hídfőcsaták ellenére az Uriv és Sztorozsevoje által határolt folyókanyarban, illetve Scsucsje település környékén két jelentős szovjet hídfőállás alakult ki.   A német-szovjet arcvonal déli szakasza 1942 szeptemberére megmerevedett, s az októberig 30 ezer fős véres veszteséget szenvedett 2. hadseregnek is védelemre kellett berendezkednie. A várható német ellenkezés és újabb követelés miatt remélt felváltása elmaradt. A hadsereg veszteségeinek pótlását magyar hadvezetés németektől várta, csupán minimális fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésekre hajlott, s a személyi állomány fokozatos felváltására 1942. novemberében 49-50 ezer fős kontingenst ? benne 20 ezer munkaszolgálatost - küldött ki az arcvonal mögé. A 2. hadsereg sorsát meghatározó kérdésben a Kállay-kormány bel- és külpolitikai törekvései érvényesültek. Legfőbb politikai célkitűzése az volt, hogy a feszült magyar-román viszonyra, s a bizonytalan külpolitikai helyzetre való tekintettel az országot kivezesse a háborúból. Mindez arra késztette, hogy erőforrásainak nagy részét a háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó magyar-román fegyveres konfliktusra tartalékolja, a honvédséget fejlessze, erősítse, s az ország védelmére összpontosítsa, illetve kezdje meg a béketapogatódzásokat az angol-amerikai szövetségesek felé.   Az 1942. november 19.-én Sztálingrádnál elindított szovjet offenzíva december közepéig délről észak felé haladva egymás után tördelte le a német és a vele szövetséges hadseregek védelmi körzeteinek pillérjeit. 1942. december 17.-én elérte a magyar 2. hadsereggel szomszédos olasz 8. hadsereg arcvonalát. A 2. hadsereg-parancsnokság az olasz védővonal szovjet áttörése után már határozottan sürgette, hogy az általa kért fegyverzet és német csapaterősítés idejében, a várt szovjet támadás előtt érkezzen ki arcvonalára.   A magyar csapatok védőállásaikat és óvóhelyeiket ? egy-két kisebb arcvonalszakasz kivételével ? nem tudták kellőképpen megerősíteni és berendezni. Bár váltóállások és az arcvonalmögötti reteszállások kiépítését is tervezték, ezek tökéletesítésére a hamar beköszöntött őszi csapadékos időjárás miatt már nem kerülhetett sor. Az 1943 januári szovjet offenzíva alatt többek között ezért kellett görcsösen ragaszkodniuk első vonalaik megtartásához, s visszavonulásuk a hátsó védőállások hiánya miatt ezért járt olyan nagy veszteségekkel. A 2. hadsereg alakulatainak erőállapota a téli hónapokra jelentősen leromlott, ugyanis a keleti hadszíntér katasztrofális szállítási nehézségei, illetve szállítóeszköz hiány miatt a hadsereg élelmezési és ruházati ellátása már alig működött. Az ellenséges hídfőkből várt szovjet támadás célja és iránya mind a 2. hadsereg, mint a felettes német B Hadseregcsoport parancsnokságát sokáig bizonytalanságban tartotta.   A szovjet Voronyezsi és Brjanszki Front hadművelete a magyar 2. és a szomszédos olasz 8. hadsereg részeinek bekerítése és megsemmisítése céljából 1943. január 12-én az urivi ellenséges hídfőből egy felderítő vállalkozással indult meg. A január 13-i szovjet főtámadás, s a magyar arcvonal január 14-ei scsucsjei áttörését követően a kevés páncélelhárító fegyverrel és harckocsival rendelkező, s vontatóeszközök hiányában mozgásképtelen tüzérségű 2. hadsereg csapatai a dermesztő hidegben amíg tudtak, kitartottak állásaikban, majd részeikre szakadva kezdték meg visszavonulásukat. A hadsereg-parancsnokság későn elrendelt január 17.-i visszavonulási parancsa azt eredményezte, hogy a VII. hadtest alakulatai már a teljes bekerítettségből kezdték meg hátravonásukat a Don mellől. Vezetési hibák, Osztrogozsszk és Ilovszkoje védőinek kitartása, illetve a felettes német B Hadseregcsoport egyetlen tartalék erejének, a Cramer-hadtestnek eredményes utóvédharcai miatt a támadók nem tudták kihasználni kezdeti sikereiket. A IV. és VII. hadtest jelentős részét sikerült az Oszkol folyó mögé hátravonni. A szovjet hadseregnek nem sikerült egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszeríteni a magyar és német alakulatokat. Elmaradt teljes megsemmisítésük, visszavonulásuk során is meg tudták védeni magukat és sikerült mindvégig nyitva tartani a megmenekülés folyosóit nyugati irányban. Az 1943. január 13. és március 3. között lezajlott voronyezs-harkovi hadműveletek során a támadók súlyos személyi veszteségeket szenvedtek. Szovjet források alapján a 347200 fős Voronyezsi Front seregtesteinél összesen 33331 fő esett el, a sebesültek, betegek számát pedig 62384 főben állapították meg, a Brjanszki Front 95 ezer fős 13. hadseregnél a maradandó veszteség 13876 fő, a sebesültek, betegek száma pedig 23547 fő volt.    Január 24-én a 2. hadsereg zöme kivált az arcvonalból, a január 15-én a német 2. hadsereg alárendeltségbe került III. hadtest azonban csak február 2. és 4. között tudott kitörni a szovjet csapatok körülzárásából. Hozzávetőlegesen 125 ezer főre tehető a 2. hadsereg keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Közülük 49-50 ezren estek el, közel ugyanennyien sebesültek meg, s a hadifogságba esettek száma 28 ezer fő volt. Míg a szovjet offenzíva megindulásáig a tisztikar, azt követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket. Az anyagi veszteséget 70%-ban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100%-ban állapították meg. A ?doni poklot" megjárt csapatok töredéke 1943. május végére került haza.   A háborús veszteségek, valamint a német hadsereg sztálingrádi és észak-afrikai vereségei a német szövetségből való kiválás gondolatával foglalkozó Kállay Miklós miniszterelnököt és a németellenes nyugatbarát köröket végleg megerősítették abban, hogy Németország feltehetően elveszti a háborút, s folytatni kell az angolszász szövetséges hatalmakkal való kapcsolat megteremtésére irányuló lépéseket. Egyetértett ezzel a katonai vezetés is, bár egyelőre a német szövetségen belül próbálta megkeresni a lehetőségeket.   Kállay miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a katonai vezetés megnyerése és támogatása nélkül nem tudja az országot kivezetni a háborúból. Régebbről datálható előítéletei és kételyei voltak azonban a hadsereg, illetve szerinte a monarchiabeli megbízható szellemiségtől eltávolodott, német befolyás alá került honvédtisztikar magatartását illetően. Irritálta őt a hadsereg megengedhetetlenül nagymértékű hatalmi, tartalmi súlya a politika irányításában. A Honvéd Vezérkar főnökét az angolszász hatalmakkal való kapcsolatfelvételen munkálkodó politikusok ennél fogva nem avatták be a kormány béketapogatózási próbálkozásaiba. Fenntartásaik voltak vele szemben, hiszen ő a háborúból való kiugrást, s a németekkel való szembeszegülést katonailag még továbbra is elképzelhetetlennek tartotta. Kállay miniszterelnök mindvégig ellenezte, hogy a katonai vezetés képviselői is közvetlen kapcsolatot építsenek ki a külföldön tevékenykedő magyar diplomatákkal, vagy megbízottakkal. Szombathelyi vezérezredes csak közvetve értesülhetett az angolszász diplomáciával történő ? gyakorta igen alacsony szintű ? kapcsolatfelvételekről, s meglehetős aggodalmakkal kísérte azokat. Tartott az esetleges felelőtlen, s alaptalan magyar ígérgetésektől, melyek lehetetlen helyzetbe is hozhatják a honvédséget. A kényszerű német szövetség fenntartásának hangoztatásával akarva-akaratlanul gátolta a kormánynak a nyugati szövetségesek felé irányuló közeledési kísérleteit.   A magyar politikai és katonai vezetés számára az 1943. július 10.-i szicíliai angolszász partraszállást, majd Mussolini július 25.-i megbuktatását követően elérkezett a szövetségeseknek ígért cselekvés ideje. A nyugati hatalmak olasz kiugrás esetén Magyarországtól is hasonló lépést vártak, akár a német megszállás kockázatának vállalásával is. Ahogy azonban a németekkel való szembenállásra a kormánynak is csak egy elvi megállapodásra tellett, úgy a magyar hadvezetésnek sem volt terve, elképzelése a kialakulható hadi helyzet megoldására, illetve az ezzel összefüggő szükséges katonai előkészületek megtételére. Csupán néhány erőtlen, mindennemű realitást mellőző elgondolás született egy esetleges nyugati támogatással végrehajtandó katonai átállásról.   Az események ? a várt olasz fegyverszüneti bejelentés késésével, s a német hadsereg nagyobb méretű olaszországi megjelenésével ? azonban másképpen alakultak. A módosult helyzetben a németekkel való szembefordulást mind a politikai, mind a katonai vezetés csak abban az esetben vélte megvalósíthatónak, amennyiben a szövetséges csapatok a magyar határ közvetlen közelébe kerülnének. Ezt az álláspontot erősítette később a szeptember 8.-án közzétett olasz fegyverszünet végrehajtásának katonai kudarca, nevezetesen az olasz hadsereg lefegyverzése, az ország német megszállása és hadszíntérré válása is. A Honvéd Vezérkar főnöke a maga hirdette elképzelést látta beigazolódni: meghúzódni a németek árnyékában, amíg csak lehetséges. Remélte, ha az angolszászok nem is, a német hadsereg talán távol tarthatja határainktól a Vörös Hadsereget, vagy legalábbis elodázhatja az ország szovjet megszállását. Azt sem látta elképzelhetetlennek, hogy ez a mindennél rosszabb megszállás egy német-szovjet különbékével elkerülhető lehet. A magyar katonai vezetés által kifelé képviselt politikai irányvonalat ? a Kállay-kormányéval ellentétben - nem is érte kritika német részről.   Azt, hogy a háború szovjetek viselte terhét a nyugati szövetségesek nem fogják magukra vállalni a magyar politikai vezetés nemcsak a remélt balkáni partraszállásuk késésével, illetve elmaradásával konstatálhatta. Követi jelentések révén, köztük Wodianer Andor lisszaboni követ 1943. december 27.-i jelentése alapján tudomást szerezhetett a szövetséges nagyhatalmak teheráni konferenciáján elhangzottakról, nevezetesen arról, hogy a háború után Magyarország valószínűleg a szovjet megszállási zónába kerül. Ismertté válhatott előtte az is, hogy a szövetségesek a német hadsereg mielőbbi végleges fegyverletételére kényszerítése érdekében egy nyugat-európai partraszállást határoztak el.   1943. május 1.-től a VII. hadtestparancsnokság alárendeltségében négy, a VIII. hadtestparancsnokság irányítása alatt pedig öt megszálló feladatokat ellátó magyar könnyű hadosztály tevékenykedett Ukrajnában. Az 1943. júliusi kurszki csatát követően az összlétszámukban 90 ezer fős magyar megszálló seregtestek nyugat-ukrajnai és belorusz területre szorultak. A kezdetektől megállapított véres veszteségük 1944 januárjára már elérte a 7 ezer főt. Zömüket a partizáncsoportok által ellenőrzött Pripjat-mocsarak környékére vonták vissza. A szovjet seregtestek 1944. februári térnyerése következtében egymástól elszakítva, sokszor voltak kitéve számukra végzetessé válható tömegtámadásoknak. Míg a VIII. hadtest seregtestei a hátországtól elszigetelten, Pinszk és Breszt között láttak el vasútbiztosító feladatokat, addig a VII. hadtesthez tartozóknak 1944. március 22.-től a Dnyeszter vonal védelmére kellett felvonulniuk, ahol március 27. és április 2. között súlyos veszteségeket szenvedtek. A magyar határtól messze került megszálló alakulatok a II. tartalék hadtest kötelében 1944 júliusától már lengyel területen tevékenykedtek. Július 15.-től a hadtest kötelékébe vonták az 1. lovashadosztályt is. A honvédség egyetlen lovasseregteste Kleck területén vívott ütközetben július 3. és 5. között súlyos veszteségeket szenvedett. A német csapatok visszavonulását biztosító II. tartalék hadtestet és az 1. lovashadosztályt előbb a Bug folyó mentén, majd Varsó környékén vetették be. A varsói felkelés leverésében nem voltak hajlandók együttműködni a német csapatokkal.   A Kállay-kormány ? eredeti külpolitikai irányvonalának teljes kudarcához közeledvén ? működésének utolsó hónapjaiban már meglehetősen passzív diplomáciai tevékenységet folytatott. Valamifajta csodában bízva továbbra is az ország angolszász megszállását remélte. A miniszterelnök nem szándékozott módosítani eredeti külpolitikai irányvonalán, s sem az ország közvéleményével, sem politikai és gazdasági köreivel nem tudta volna elfogadtatni, hogy Magyarország a szovjet hadsereg előtt tegye le a fegyvert.   A Honvéd Vezérkar főnöke ? a Teherán utáni katonai helyzetet (a balkáni partraszállás tervének elvetése, s az olaszországi hadműveletek lelassulása) és a várható fejleményeket elemezve ? feladta a német kívánságok kényszerű támogatójának szerepét. Szilárd elhatározása volt, hogy a honvédség alakulatait a szovjet előrenyomulás folytán egyre inkább veszélyeztetetté váló Kárpát-vonal védelmére összpontosítsa. A német főhadiszálláson folytatott 1943. november 21.-i tárgyalásain ? Horthy határozott utasításához alkalmazkodva ? kísérletet tett az összes magyar megszálló erő kivonásának, s a határvédelemre való csoportosításának kieszközölésére. A Kárpát-vonal kizárólagos magyar csapatokkal történő védelmétől ? a Kállay-kormánnyal közösen ? a realitásokat mellőzve azt remélte, hogy a szovjet hadsereg nem tartja majd szükségesnek a magas hegység megerősített és jól védhető védővonalának áttörését. ?Az orosz támadás végcéljai a Balkán és Berlin. A legrövidebb és földrajzilag legelőnyösebb támadási irány egyik cél felé sem vezet a Kárpátokon át, hanem a Kárpátok mellett. A magyar határt tehát valószínűleg nem az orosz zömök, hanem csak biztosító erők lekötő támadása fogja érni." ? olvasható a Vezérkar főnöke 1. (hadműveleti) osztály 1944. január 10.-i ?helyzetmérlegelésében".   A magyar királyi honvédség azon teljesítményét, melyet a területi revíziót elősegítő, végrehajtó rendeltetéséhez és harcértékéhez mért feladatok végrehajtása során ért el volna a második világháború alatt, sohasem lehetett felmérni. A magyar politikai és katonai vezetés által választott kényszerpálya, az 1941 tavaszi délvidéki német offenzívába való bekapcsolódás és a szovjet hadsereggel vívott roppant előnytelen hadműveletek nem tették ezt lehetővé számára.