site_main

Vesztesnek lenni

Mindenki tudta, hogy évekig fog tartani. De hogy öt és fél év lesz belőle, arra csak nagyon kevesen számítottak.

Öt és fél esztendő múltán hallgattak csak el a fegyverek Európában. Az a hatvan évvel ezelőtti május 9-e az öröm, a megkönnyebbülés napja volt. Nem csak a győztesek, a vesztesek is fellélegeztek. Hiszen véget ért a kilátástalan harc, befejeződött végre a célja vesztett öldöklés. A legyőzöttek magasba emelték a kezüket, eldobták fegyvereiket és félelemmel teli szívvel, szorongva várták sorsuk alakulását.

A kivérzett Európa magára találása nem ment könnyen. A világ új elrendezése a háború befejezésének napjától kezdve a győztesek felelősségévé vált. Rájuk várt, hogy berendezzék a jövőt. Hogy olyan rendet alkossanak, amely hosszú időre szavatolja a békét a világban és az európai kontinensen. Ennek érdekében pedig prosperitást, jólétet és biztonságot teremt az itt élő népeknek. Hogy ezúttal, szemben az első világháború utáni helyzettel, ne csak a háborút, a békét is megnyerjék.

Mert háborút már nyertek 1918-ban is Németország és szövetségesei ellen. De béke helyett, csak fegyverszünetet sikerült kötniük. Olyan rendet kényszerítettek akkor Európára, ami alig két évtized múltán, minden eddiginél pusztítóbb összecsapásba, igazi európai testvérháborúba, és világméretű öldöklésbe torkollott. Az új, a II. világháborúban, több mint hatvan millió ember pusztult el. Mert a II. világháború totális háború volt. Olyan háború, ahol a hátország, az úgynevezett civilek veszteségei meghaladták a katonai veszteségeket. Bombázások, atomtámadások, deportálások, munkaszolgálat, koncentrációs és megsemmisítő táborok, tömegmészárlások, a megszállók kénye-kedve szerinti atrocitások milliók életét követelték. A legnagyobb áldozatot a Szovjetunió hozta, több mint 20 millió halottját gyászolta. Lengyelország 6 millió. Jugoszlávia közel 2 millió polgárát vesztette el. Anglia háromszázezer, az USA négyszázezer katonáját siratta. Németország 6 milliós veszteséggel, porig rombolt városokkal, lebombázott ipari létesítményekkel, a súlyos harcokban végleg kimerült lakossággal várta, mit határoznak sorsáról a győztesek.

A győztesek, akik az első világháború utáni gyakorlattal ellentétben ezúttal úgy döntöttek, hogy nem csak a határokat tologatják arrább, mint 1918-1919-ben, hanem a népeket, embermilliókat is ki és áttelepítenek, annak érdekében, hogy a régi és új határok, és az országok etnikai összetétele többé-kevésbé egybeessen. Több mint tíz millió embert űztek el szülőföldjükről, kényszerítettek új otthont keresni. Évszázadokon keresztül vándoroltak a német telepesek nyugatról keletre, most arra kényszerültek, hogy visszatérjenek keletről nyugatra. Németek, lengyelek, hadifoglyok, egykori deportáltak milliói népesítették be Európa útjait. Újkori népvándorlás zajlott.

Milyen lett a béke Európában? Kétarcú. Hiszen a második világháború végén új háború kezdődött, mely majdnem fél évszázadig tartott: a hidegháború. És bár Európában ezek alatt az évtizedek alatt nem került kontinentális méretű fegyveres konfliktusra sor, ez is egyfajta háború volt, mely súlyos áldozatokat követelt.

A második világháborút a náci Németország akkori szövetségese, a Szovjetunió támogatásával robbantotta ki. Hitler és Sztálin felosztották egymás között Lengyelországot. Nyugatról a nácik, két héttel később keletről pedig a vörösök támadtak. Anglia és Franciaország, Hitler és Sztálin egymásra uszítását tartotta volna kívánatosnak, Sztálin pedig a nyugati demokráciák és Hitler megmérkőzésében volt érdekelt. Az első lépésben Sztálin nyert. Mindenekelőtt időt. Mert tudta, hogy előbb, vagy utóbb ő is szembekerül Hitlerrel. De remélte, és ebben nem is csalatkozott, hogy akkorra Hitler nyugaton is le lesz majd kötve, kétfrontos harcra lesz kényszerítve. Így is lett. Hitler Harmadik Birodalma keleten vérzett el és nem számíthatott méltányosságra nyugaton sem. Mert az egész civilizációt veszélyeztette. Élet és emberellenes ideológiája, fajelméleten alapuló gyilkos gyakorlata semmiféle kompromisszumot nem tett vele szemben lehetővé. Hozzá hasonlóan a sztálini Szovjetunió kíméletlen, ázsiai diktatúrája is élet és ember ellenes gyakorlatot követett. Mindez azonban egészen 1941-ig Európa keleti felén, a világpolitika margójára szorítva történt. 1941 sorsdöntő év volt a Szovjetunió elfogadottságát illetően. Egykori halálos ellenségei, az ?imperialista" országok: Anglia és az USA szövetségesei lettek, akik, pontosan tudták, hogy ?Belzebúbbal" szövetkeznek a Sátán ellen. Ez a nyugati demokráciákkal kötött szövetség, nemcsak kilátástalan harcra kényszerítette a harapófogóba került nácikat, nemcsak többszörös gazdasági és emberfölénybe kerültek vele szemben, de azt is jelentette, hogy a kommunizmust hosszú évtizedekre szalonképessé maszkírozta a közös harc, a náciellenes háborúban mutatott hősies szovjet ellenállás, a hatalmas emberáldozat. Pedig valójában csak a közös ellenség elleni harc fűzte őket össze. És csak azokig a tavaszi napokig: 1945. május 8-ig, illetve 9.-ig.

Győztesnek lenni a legnagyobb kísértés. Nehéz ellenállni annak a kísértésnek, hogy véglegesnek tekintsük a harccal elért sikereket. A győzelem azzal áltat, hogy minden szándékuk jó, minden tettünk helyes, a győzelem által igazolt volt. Nincs nagyobb kísértés, mint győztesnek lenni.

Mi magyarok, akkor, azon a hatvan évvel ezelőtti tavaszon, egy évszázad alatt másodszor is vereséget szenvedtünk. Pedig még az első világháború utáni veszteségeink feldolgozásával küszködtünk. Amikor a II. világháború elkezdődött, a két egymással szövetkezett, egymást támogató és a térséget egymás között felosztó diktatúra közé zárt Magyarország sokáig úgy hitte, abban bízott, hogy elkerülheti a legrosszabbat. Először semleges, majd nem hadviselő félként próbált kimaradni az összecsapásból, minden erejével arra koncentrálva, hogy elkerülje az ország megszállását. Éveken keresztül sikerrel kecsegtetett ez a stratégia. Hiszen a háború borzalmait, függetlenségük elvesztését, a megszállás kegyetlenségeit szomszédjaink hamarabb megszenvedték, mint mi. Mindez fokozta a környező országok amúgy is meglévő magyarellenes indulatait. Amikor aztán az utolsó háborús évben Magyarországot is lángba borította a világégés, akkor, egy éven belül kétszer is, először nyugatról, majd néhány hónappal később keletről is megszálló csapatok lépték át az ország határait. Magyarország területe nyolc hónapra hadszíntérré változott. A háborús pusztítások nyomán a nemzet vagyonának majdnem fele odalett. Míg az első világháborúban, az akkori 21 milliós lakósságból, fél milliós emberveszteséget szenvedtünk el, ami két és fél százaléknak felelt meg, addig a második világháborúban a 14 és fél milliós magyar lakosságból, közel kétszázezer főt vesztettük el harci cselekményekben, mintegy félmillió zsidó polgártársunkat pedig a holokauszt pusztította el. Közel hétszázezren kerültek szovjet lágerekbe, köztük legalább kétszázezer civil. Az un. sváb kitelepítésben mintegy kétszázezer magyar állampolgárt deportáltak Németországba, és a kommunista hatalomátvétel elől is százezernél is több honfitársunk menekült el nyugati irányba. Magyarország tehát alig kiheverhetően súlyos emberveszteséggel zárta a második világháborút. A harcokban rombadöltek hídjaink, lakóházaink, gyáraink, odalettek javaink. A győztesek jóvátétel fizetésre köteleztek bennünket olyan szomszédjainkkal szemben is, akik éveken keresztül a nácik készséges kiszolgálói, szövetségesei voltak, Mindezt tetézte, hogy a csak nemrég visszakerült elcsatolt területeket ismét elvesztettük, újra kisebbségbe került magyar testvéreink pedig minden eddiginél kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek. A régi- új többségi államokban, így Románia és Jugoszlávia magyarlakta területein, magyarellenes atrocitásokra, sőt tömegmészárlásokra került sor. A győztesek közé ?emelt" Csehszlovákia, a hírhedt Benes dekrétum következtében, állampolgári és emberi jogaiban korlátozta, marginalizálta magyar polgárait. Voltak települések ahol M betű viselésére kötelezte őket, majd a vagyon és állásvesztéssel sújtottak tízezreit, mindenükből kifosztva átűzte a magyar határon.

A második világháború után Európában látszólag egyszerű volt a helyzet: Párizsban győztesek és vesztesek írták alá a békeokmányokat. A győztesek tábora ? az Egyesült Nemzetek - jóval számosabb volt, mint a veszteseké, melyekhez Olaszország, Románia, Bulgária, Magyarország és Finnország tartozott. Természetesen Németország is ide tartozott volna, azonban államiságát megszűntették, léte tehát rendezetlen volt, ezért nem képviselte senki a béketárgyalásokon. Kiderült, hogy Ausztria Hitler első áldozatává magasztosult, és így bár Németország részeként vett részt a világháborúban nem került a vesztesek közé. Sorsáról nem is a békeszerződés, hanem később az osztrák államszerződés rendelkezett.

A vesztesek eltérő mértékben viselték a felelősséget, amennyiben a jóvátételi és területi rendelkezéseket vesszük figyelembe - ebből a szempontból az első világháború végéhez hasonlóan, megint Magyarország járt a legrosszabbul, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem a legjelentősebb tagja volt a tengelyhatalmak szövetségi rendszerének. A vesztes szóhoz a mai napig tartó hatállyal értékítélet is tapadt: az országok, akik Párizsban vesztesként írták alá a békeokmányt, mintegy elismerték, hogy a Gonosz oldalán küzdöttek a Szövetségesek képviselte emberi értékek ellen. Vesztesnek lenni tehát erkölcsi bukást is jelentett.

Mindez nehezen értelmezhető ma már. Vegyük csak a vesztes Finnországot, amely önvédelmi harcot folytatott a Szovjetunió ellen, hogy visszaszerezze korábban agresszióval elrabolt területeit. Finnországot alig néhány évvel korábban még Nagy- Britannia és Franciaország is támogatásáról biztosította a Szovjetunióval vívott ?Téli Háború" idején; most mégis a tárgyalóasztal ellentétes oldalán foglaltak helyet, még ha nem is álltak egymással hadiállapotban.

A vesztes és győztes fogalmába groteszk és abszurd jelentéstartalom vegyül más szempontból is. Vajon győztesnek tekinthetjük-e azt a Lengyelországot, amely ugyan a győztesek oldalán foglalt helyet a tárgyalóasztalnál, de idegen megszállás alatt állt, szuverenitását elvesztette ? két évvel a béke aláírása után egy szovjet marsall lett az ország hadügyminisztere és tényleges ura; s olyan súlyos anyagi és emberi veszteségeket szenvedett, amelyek példátlanok; fővárosát porig rombolták, értelmiségét nagyrészt kiirtották, állampolgárai közül milliókat deportáltak.

Voltak olyan nemzetek is, akiket nem képviselt senki, vagy aki képviseletükben megjelent, az csak az elnyomó és a megszálló jogán képviselte őket. Ukrajna ugyan a Szovjetunió tagköztársasága volt, Sztálin hatalmi játszmáinak eredményeként azonban még az Egyesült Nemzetek Szervezetében is külön képviselethez jutott. Az ukrán népet viszont nem kérdezte meg senki. Ukrajna területén a németek kiszorítása után még évekig folyt a partizánháború ? a szovjet uralom ellen. Ukrajna, az ukrán nép tehát győztesnek vagy vesztesnek tekinthető?

A három kis balti államot a Szovjetunió 1940-ben a legbrutálisabb módon kebelezte be. Ezen országok a háború végét a Szovjetunió tagköztársaságaként érték meg, egy győztes oldalán álltak ? miközben ez a béke számukra nemzeti létüket fenyegető vereség volt.

Mást jelentett vesztesnek lenni Olaszországban és mást Magyarországon. Mást jelentett győztesnek lenni Belgiumban és mást Csehszlovákiában. Európa nyugati felében az igazi megbékélés első jeleként győztes és vesztes egyformán részesülhetett a Marshall-terv jótékony hatásaiból, míg keleten győztest és vesztest egyformán a szovjetizálás kínos útjára kényszerítették. Kérdés, hogy lehet-e olyan országok esetében a győztes kifejezést alkalmazni, amelyek nem is léteznek már ? így például Jugoszlávia, vagy Csehszlovákia esetében az utódállamok hogyan osztoznak a történelmi örökségen? Horvátország, Szlovákia, amelyeket a világháborús megszállás idején nácibarát bábkormányok vezettek ? ma vajon győztesnek vagy vesztesnek számítanak?

Magyarország 1945 tavaszán kétségkívül a vesztesek oldalára került. Vesztesek lettünk, de nem adtuk fel. ?Több is veszett Mohácsnál" mondogattuk összeszorított szájjal, mert tudtuk, ki kell bírni, és csak azért is életben kell maradni. Szívós, kifinomult túlélési technikáink alakultak ki, ahogy a többi kis államnak is. Ez a rutin segített abban, hogy túléljük az összes minket hosszabb, rövidebb ideig leigázó, megszálló nagyhatalmat. Az oszmán, az osztrák, a náci birodalmat. Így vártuk ki, a Szovjetunió összeomlását, a szovjet megszállás megszűnését is. Kivártuk, kibírtuk, de igénybe vett. Hazánkhoz hasonlóan Európa többi szovjet megszállás alá került országa is csak a hidegháborúban aratott amerikai győzelem eredményeként, a Szovjetunió összeomlása után, nyerte vissza nemzeti függetlenségét,

Egy biztos: a 20. század nem Európa százada volt. Két totalitárius diktatúra kísérleti terepévé és két forró és egy hideg világháború fő hadszínterévé vált. Ezért úgy gondolom, hogy Európa lényegéről, az európai tudatról, gondolkodásról nagyon sokat tanulhatunk azoktól a nemzetektől és országoktól, amelyek a legtöbbet szenvedtek, amelyek a legnagyobb veszteségekkel élték túl a világégéseket.

A történelmet a győztesek írják, tartja a mondás. De a 20. század arra tanít minket, hogy győztesnek lenni éppoly sokféleképpen lehet, mint vesztesnek. Magyarország a két világháborús vereséget máig nem dolgozta fel maradéktalanul. A túlélés megkönnyebbülése és az újjáépítés eufóriája 1945 után nem tartott sokáig, a gyászmunkára nem maradt elég idő. A szovjet megszállás évei alatt minden tisztázó kísérlet, minden visszatekintés, értékelés előbb vagy utóbb ideológiai kényszerzubbonyba került. Arról, hogy mit vesztett Magyarország, egy szó sem eshetett. Csak a bűnös népről, a fasiszta csőcselékről hallottunk, a nép kizsákmányolóiról, akik mintegy megérdemelték a vesztes létet. A kommunisták ezzel az ?úgy kellett nekik" szemlélettel bebizonyították, hogy kívülről és messziről, valahonnan Moszkvából tekintenek az egész magyarságra, s így is fogalmaztak rólunk, többes szám harmadik személyben.

Magyarország háromszorosan veszített. Veszített a Trianont megkérdőjelező "perében", veszített a fronton, és elveszítette a függetlenségét. Magyarország nemcsak vereséget szenvedett, hanem a mélyre temetett szenvedések és az el nem sírt könnyek országává változott negyven évre.

Tudjuk, hogy aki Auschwitzot megjárta, az is csak hangfogóval, s csak a kommunisták szájaíze szerint beszélhetett az átéltekről. (Kertész Imre többször is írt erről.) Aki pedig a szovjet gulágra került, s netán túlélte az északi bányákat vagy a szibériai vasútépítkezéseket, annak hazajövet még a határon értésére adták, hogy jobb, ha hallgat arról, amit átélt, látott, elszenvedett. Európa 20. századi történelmét mi magyarok nem csak tankönyvekből tanuljuk. Nincs olyan család Magyarországon, amelyet ne érintett volna valamilyen módon, fölmenőinek sorsában a háború. Gazdag mintázatú ez a sors-anyag: kitelepítéstől a deportáláson át, menekülések és üldöztetések sok-sok fajtáját tudjuk fölsorolni. És akkor még szót sem ejtettünk a hadviselőkről, a munkaszolgálatra vezényeltekről, a hadifogságba kerültekről, a koncentrációs táborokba vagy gulágra hurcoltakról. Kérem, próbálják ki egyszer, népes társaságban: van-e olyan, akad-e, akinek családját semmilyen módon nem érintette a második világháború.

Vesztesnek lenni annyit jelent, hogy többet kell gondolkodnunk a sorsunkon, mint másoknak. Fel kell számolnunk tévképzeteinket, vissza kell találnunk utolsó tiszta gondolatunkhoz és erről az alapról kell újra felépítenünk önmagunkat.. Mérlegelnünk kell a közös és egyéni felelősséget, politikusaink döntéseit, (gondoljunk a háborúból való kiugrás elvetélt kísérleteire), és én azt hiszem, a vereség arra is kötelez minket, hogy sokkal jobban megismerjük történelmünket. A vereség tárgyilagosságra szólít föl, mert nem lehet, nem is szabad vele totálisan azonosulni, hiszen onnan nincsen tovább. A vereségre rá kell látni, földolgozásához lélekerő kell és még valami: a túlélés erős megbecsülése. Nincs nagyobb feladat, mint vesztesnek lenni. Mint veszteségeinken felülemelkedni.