Szalkai Zoltán egy indonéz hajón határozta el, hogy elutazik az egykori Szovjetunió kényszermunkatáboraiba. Akkor már hosszú dokumentumfilmes múlt állt mögötte: forgatott kamcsatkai cobolyvadászról, alaszkai aranyásókról, meggazdagodott eszkimókról, és tengeri halászokról, akik a halat robbantással fogják. Indonéziába a pusztuló esőerdők miatt jött Szalkai. A rattan érdekelte, ez a liánhoz hasonló pálmafajta, melyet a bútorkészítők igényei miatt óriási mennyiségben vágnak ki az őslakosok. Hogy ezt láthassa, Szulavézi szigetére utazott, ahol rögtön őrizetbe vették. Engedély, kérdezte tőle a rendőrtiszt, aki hűvös volt, udvarias, ugyanakkor fenyegető is.
Engedély?
Engedély?
Szalkai Zoltánnak ismerős volt a helyzet. A letartóztatásokat megszokta, vagy inkább munkája olyan elkerülhetetlen velejárójának tekintette, ami ellen kár lázadozni. Néha csak a sátrát kutatták át a hatóságok, máskor bekísérték, Vietnamban összesen hatszor vették őrizetbe.
A szulavézi hatóságok mindenesetre visszaküldték Szalkait Jakartába, és ez az apró, szinte lényegtelen fordulat megváltoztatta egész későbbi életét. A dokumentumfilmes ugyanis a magyar nagykövetség könyvtárából kikölcsönözte Varlam Salamov elbeszéléseit, melyeket a már említett indonéz hajó fedélzetén kezdett olvasni. Az író harmincévesen került a gulágra, ötvenévesen szabadult, többször volt a halál közelében, ám mégsem a táborban, hanem néhány szabadon leélt év után ismét bezárva halt meg, 1982-ben, egy moszkvai elmegyógyintézetben.
Szalkai soha nem hitte volna, hogy ilyen hatással lehet rá valami. Sokat és sokszor hallott már a kényszermunkatáborok borzalmairól, ám ezekben a történetekben megjelent még valami, ami rögtön nagy hatással volt rá: a természet. Húsos hóvirágokkal voltak tele Salamov elbeszélései, gyöngyvirágokkal, fakó vörösfenyőkkel, íriszekkel, illattalan és illatos növényekkel, amelyek mintegy keretbe foglalták az emberi szenvedést. Szalkai Zoltán három napig olvasott megbűvölve, és amikor a negyedik napon kiszállt a hajóról, már tudta, mit tesz legközelebb: a gulágra megy forgatni.
Egy sorozatot szeretett volna készíteni, ami bemutatja az összes nagy kényszermunkatábor-típust: az észak-urali lágerrendszert, ahol főleg fakitermeléssel foglalkoztak, a távol-keleti Kolimát, amelynek táboraiban Varlam Salamov is raboskodott, és a sarki-urali területeket, ideértve Vorkutát, amelyről Lengyel József írt regényt. Amikor aztán az egykori rab, Rózsás János visszaemlékezései a kezébe kerültek, úgy döntött, hogy ezeket a lágereket egy-egy magyar elítélt sorsán keresztül mutatja be.
Rózsás leventeként esett orosz fogságba, nyolc évre ítélték, de annyira legyengült, hogy már az első Uralban töltött telet alig élte túl. Életét egy parasztasszony mentette meg, aki megsajnálta, és titokban tejet hordott neki. Amikor 2000 nyarán Szalkai meglátogatta, erről az aszszonyról mesélt, Duszjáról, majd egy könyvet húzott elő, Oroszország börtöneinek jegyzékével. A dokumentumfilmes meglepődött: kiderült, hogy Szolikamszkban, azon a helyen, ahol egykor Rózsás raboskodott, ma is vannak elítéltek.
Két héttel később aztán ott állt Szalkai annál a sorompónál, mely a börtönhöz tartozó zónát zárta el. Esett az eső. Az árok szélén rabok guggoltak, vizes zubbonyuk a hátukra tapadt. Megrezdült bennem a lélek, mesélte később Szalkai, akit egy pillanatra átjárt a félelem. Ijedtsége nem volt alaptalan: a hatóságok néhány volt elítéltet kerestek, akik a korábbi amnesztia óta a vidéken kóboroltak, és már megöltek egy öregasszonyt. Volt más baj is a vállalkozással, hamar kiderült ugyanis, hogy az egykori lágernek nyoma sem maradt. A filmes hiába nézte a térképeket, vagy beszélgetett szabadulás előtt álló fegyencekkel, helyi emberekkel, senki nem tudott segíteni.
Ahogy az emlékeket az idő, úgy nőtte be a növényzet is a hajdanvolt utakat. Egy hónap elteltével végül néhány ház maradványaira bukkant, amelyek valószínűleg az egykori lágerhez tartozhattak. Az épületek alig látszottak ki a növényzetből, romosak voltak, elhagyatottak. Szalkai nem vert sátrat, inkább az egyik romban éjszakázott. Éjjel megpróbált a rabokra gondolni, akik évtizedekkel ezelőtt talán ugyanitt aludtak, de sem a sajnálat, sem a felháborodás nem volt olyan erős benne, mint a fáradtság, amely végül maga alá gyűrte.
Ötvenkét perces dokumentumfilm készült az útról, pár hónap múlva pedig már újból repülőn ült a dokumentumfilmes. Ezúttal a távol-keleti Magadanba akart eljutni, a kolimai lágerrendszer hajdani központjába. Apropóul az Amerikában élő Bien György Zoltán visszaemlékezései szolgáltak, aki tíz évet húzott le a lágerekben. A dokumentumfilmes tehát újra gyalogolni kezdett. A tajga elrejtette, bekerítette, mint mindent ezen a fél európányi területen. Most értette meg igazán, miért hívták a gulágon a Szovjetunió többi részét Nagy Földnek, ahonnan csak hajóval lehetett egykor idejönni. És Szalkai gyalogolt. Naponta negyven-ötven kilométert tett meg, este ájultan aludt a sátrában, de nem bánta: mintha ezzel az erőfeszítéssel valami homályos számlát rendezne, egy adósságot a sorssal, mely negyvenéves korára megadta neki, hogy azt csinálja, amit szeret.
A lágerrel ezúttal szerencséje volt: míg Szolikamszk környékén alig talált valamit, addig a Bien György Zoltán által leírt tábor, Dnyeprovszkij egyszer csak ott volt előtte az egyik völgyben. Látta az őrtornyokat, a barakkokat, a kilométereken át futó drótkerítést, a szállítórámpákat, még a sötétzárkát is megtalálta, meglepően jó állapotban.
Szalkai autóstoppal ért vissza Magadanba. A sofőr benzint szállított, és amikor megtudta, mit keresett a dokumentumfilmes, kuláklistára tett nagyapjáról mesélt, akit ide száműztek. Később sörrel kínálta Szalkait, majd körbemutatott. Van itt még elég arany, mondta. Majd jön egy új Sztálin, és megint ideküldi az embereket.
Szalkai tulajdonképpen Rózsás Jánostól hallott először arról az egykori rabról, akinek lágeréről a harmadik filmet forgatta. Szekeres Gyula nyolc évet töltött a gulágon, és többször volt a halál közelében. A lágernyelv dohogyjagának, "kikészültnek" nevezte ezeket a végső pontig eljutott rabokat. Szekeres elkeseredésében az öngyilkosságra is gondolt. Barátjával eltervezték, hogy leugranak egy szikláról, ám az utolsó pillanatban a gyengélkedőre küldték őket, amiben a gondviselés kezét látták akkor.
A táborra senki nem emlékezett már. Vorkuta környéke átépült, a lágerek eltűntek, börtön viszont még volt a környéken. Ezek már a mieink, nem a tieid, magyarázta a rabokról valaki Szalkainak. Furcsa, gondolta később a filmes. Éveket vettek el ezektől az emberektől, és mégis, most olyan, mintha meg sem történt volna ez az egész. Sem az egykori elítélteket felkutató civil szervezet, a Memorial nem tudott segíteni neki, sem a geológusok, akiket arról a bizonyos szikláról faggatott. Bolyongásai során Szalkai találkozott rokonainkkal, a hantikkal. A férfiak egy sátor előtt ültek, körülöttük rénszarvasok legeltek.
Három hal, mondta nekik Szalkai.
Holom hul, mondták neki a hantik.
Szalkai gyalogolt tovább. Magas fűben lépkedett, lilás virágok között, amelyek olyanok voltak, mint a pillangók, palaszürke fenyőket látott, húsos gyöngyvirágokat, apró bogyókat. Hány kilométert tesz még aznap meg? Nem tudta. Csak ment, egyedül az erdőben, néha megállt, elővette a kamerát, és azt érezte, amit hajdan azok a rabok soha: hogy jó itt. |
