|
Noha a magyar kormány a hortobágyi kényszermunkatáborba történt elhurcolása után negyven évvel, 1992-ben megkövette Paragi Antalt „a személyes szabadságot korlátozó jogtalan sérelmeket okozó intézkedések miatt", a szegedi férfi sohasem felejti a családjával történteket.
Éjszaka érkező ÁVH-sok
– 1952. július 3-án éjjel törtek ránk újszegedi házunkban az ÁVH-sok. Fél órát kaptunk, hogy egy kevés élelmiszert és néhány személyes holmit összepakoljunk egy batyuba. Vittünk két biciklit is, amit megérkezésünk után azonnal elvettek tőlünk a rendőrök Ebesen – emlékezett vissza az ötvenhárom évvel ezelőtt történtekre Paragi Antal. A szegedi férfi 12 éves volt, amikor édesapjával, édesanyjával, 10 éves öccsével és 13 éves bátyjával egy hortobágyi kényszermunkatáborba internálták.
Paragiékat – sok más szegedi családdal együtt – a dorozsmai vasútállomáson marhavagonokba terelték. A 18-20 vagonból álló szerelvény hajnali fél négy körül indult el Dorozsmáról és késő este érkezett meg a Hortobágyra, Ebesre.
Vakvágányon vesztegelve
– Útközben többször megállt a vonat, órákat vesztegeltünk vakvágányon. Ilyenkor egy ember – az ÁVH-sok szigorú felügyelete mellett – kiszállhatott és vihetett a többieknek egy kanna ivóvizet.
Ebesen marhaistállóban és juhhodályban helyezték el a kitelepítetteket, akik a puszta földön hajtották álomra fejüket.
Az embereket – köztük 150-160 kiskorút – naponta kihajtották a földekre
dolgozni. Paragi Antal és kortársai gyapotot kapáltak, rizst arattak, teheneket gondoztak és cukorrépát szedtek fel a fagyott földből – lyukas bakancsban, hiányos öltözetben.
A tanyaközpontok mindegyikéhez tartozott rendőrőrs. Itt verték meg általában az internáltakat. A szegedi férfi elmesélte, egyszer azért ütötték, mert már hosszú ideje nem járt iskolába. Azzal nem foglalkoztak a rendőrök, hogy azért nem jár iskolába, mert kivezényelték a földekre dolgozni.
– A nagylábujjamat megérintve kellett magam körül forogni és számolni, valamint a körülöttem ülő rendőrök által feltett kérdésekre válaszolni. Ha valamelyiket elrontottam, akkor hatalmasat sóztak a fenekemre. Egyszer rá is estem a forró dobkályhára.
Sztálin halála után
Sztálin halála, 1953 márciusa után enyhült a helyzet a hortobágyi kényszermunkatáborokban. Augusztusban kezdték el szabadon bocsátani az első kitelepítetteket. Paragi Antal és családja szeptemberben került haza. Az útért – amit marhavagonban tettek meg – fizetniük kellett.
Itthon siralmas kép tárult a szemük elé. Az Alsó Tisza part 307. alatt álló, vályogból épült, nagy parasztházukról valakik leszedték a cserepeket, kiszedték az ajtókat és az ablakokat. (A rendszerváltás után a család 120 ezer forint kártérítést kapott a házért.) Egy szobát rendbe hoztak, itt éltek 1956-ig. Utána a szülők elköltöztek egy csólyospálosi tanyára. Paragi Antal – mivel az első időkben nem kapott munkát Szegeden – három évig dolgozott bányászként a Dorog melletti Csolnokon, majd teherautósofőr volt a Volánnál és a Délépnél.
Örök rejtély a miért
– A mai napig nem tudom, hogy miért internálták a családunkat, hiszen a négy hold földdel nem voltunk kulákok. Talán amiatt hurcoltak el bennünket a Hortobágyra, mert apám szakaszvezetőként szolgált a Horthy-rendszerben. Bár a hadseregből 1932-ben leszerelt, az ötvenes évek legelején kérték, legyen katonatiszt, de ő nem vállalta.
Paragi Antal nyolc éve harcol azért, hogy az életjáradéka – ami jelenleg havi 7500 forint – mellett gondozási díjat is kapjon az államtól. Elmondta: azok, akik három évnél tovább voltak a Hortobágyon kényszermunkatáborban, a járadékuk mellett havonta 20 ezer forintot kapnak. Bár ő csak 1 év 78 napot töltött Ebesen, úgy gondolja: arányosan őt is megilleti a pluszjuttatás. A Legfelsőbb Bíróság nem így gondolta, mert elutasította a szegedi férfi kérelmét, mondván: nincs olyan jogcím, ami alapján járna neki a gondozási díj. Paragi Antal nem nyugodott bele a döntésbe, felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Fővárosi Ítélőtáblához. Ügyében még nem született ítélet.
Szegedről hétszáz embert internáltak 1952 júliusában
A hortobágyi kényszermunkatáborokban mintegy tízezer ember sínylődött az ötvenes évek elején. A dokumentumok szerint 1952 júliusában Szegedről közel 700 embert internáltak az ebesi táborba. A kitelepítési listára bárki felkerülhetett: elég volt egy gazdag porta, egy szép városi lakás, vagy egy személyes ellenség. A cél a paraszti és városi középosztály likvidálása és a társadalom megfélemlítése volt. A kutatók szerint a több száz fős hortobágyi táborok mellett léteztek kisebb, 50-100 fős táborok is Bács-Kiskun és Csongrád megyében. Ezek története azonban még felderítetlen. | 
