- A kiállításnak az a címe, hogy "Jaj a legyőzötteknek!". Ez a nagyon-nagyon régi mondás, a "vae victis" arra az iszonyú kemény korra volt jellemző, most pedig a 21. században vagyunk, nem?
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatója:
- Szerencsére, már a 21.-ben vagyunk, de az a történet, amit fel szeretnénk idézni, azoknak az embereknek a sorsa, akik a 20. század közepén egy nagyon súlyos világháborús veszteség után a legyőzöttek sorsát voltak kénytelenek osztani, és azért választottuk ezt a címet, hogy érzékeltessük, hogy milyen szörnyű nemzeti tragédia volt az, hogy másodszorra is vesztesként kerültünk ki egy világháborúból. Nagyon nagy árat fizettünk, több mint 700 ezer embert elvittek szovjet kényszermunkatáborokba, akiknek egy része, mintegy 350 ezer ember soha nem tért vissza. Akik visszatértek is, egész életükben őrzik ennek az emlékét, őrzik ezeket az iszonyú tapasztalatokat álmaikban, félelmeikben, zsigereikben.
- Ez a szám biztos? Ezt honnan lehet tudni, mivel lehet bizonyítani?
Schmidt Mária :
- Nézze, a 700 és 800 ezer fő között vagyunk, nem tudunk biztos számot mondani. Ez a nagy szám nagyon nagy szám, ez magában foglalja azokat, akik hadifogolyként kerültek szovjet lágerrendszerbe, és azt a nagyon sok civilt, akit elhurcoltak, ezen belül vannak olyanok, akiket politikai elítéltként vittek el, az ö számukról se tudunk semmit. Annyi biztos, hogy 30 ezernél többen voltak. A civileknek a számát körülbelül 200 ezerre tesszük és 550 ezer az orosz adatok szerint a kint lévők száma. Ebbe természetesen a civil elhurcoltak nincsenek beleszámítva, azok, akik a szörnyű, nehéz körülmények között már a vagonokban elvesztették az életüket, a gyűjtőtáborokban elvesztették az életüket, kiszállítás közben meghaltak.
- Csak a szám megállapításánál van újdonság, vagy van más olyan forrás is, ami bővebben beszél, mesél arról, hogy mi történt ezekkel az emberekkel?
Schmidt Mária.:
- Most már maguk a túlélők is elkezdtek beszélni. Tulajdonképpen, amikor visszajöttek a 40-es évek végén, többségük az 50-es évek közepén, azok hosszú évtizedeken keresztül nem is merték elmondani, hogy min mentek keresztül. Nem is volt szabad nekik erről beszélni, a társadalom másik része meg nem merte őket megkérdezni, mert mindenki félt abban az időszakban. És csak most kezdik el elmondani, csak most merik feltárni mindazt a szörnyű sorsot, amit elszenvedtek, és hát ezeknek az embereknek a visszaemlékezései mostanában kerültek el a közfigyelemnek az előterébe. Ezen kívül persze dokumentumok is előkerültek, hiszen a szovjet birodalom felbomlása után Oroszország sokkal több hajlandóságot mutat arra, hogy ezekkel a korszakokkal kapcsolatos iratanyagokat is a kutatás számára hozzáférhetővé tegye.
- A kiállításon mit láthatunk, mit tettek önök láthatóvá, érzékelhetővé ebből?
Schmidt Mária:
- Látni fogunk például egy olyan listát, ahol Magyarország összes települése szerepel, és ahol tudjuk, ott beírtuk, hogy arról a településről hány embert vittek el. Ezen kívül megszólalnak a túlélők, válogattunk az ő visszaemlékezéseikből, a tudomány és a kutatás jelenlegi állását tükrözően megpróbáltuk összefoglalni mindazt, amit erről a korszakról tudunk, és vetíteni fogjuk Sára Sándornak a 12 órás dokumentumfilmjét, aminek az a címe, hogy Nehéz sorsú emberek, és amit még sehol nem lehetett látni. Ezt a filmet szándékaink szerint folyamatosan lehet majd látni a fenti kiállító teremben. Mindenesetre a számokból nyilvánvaló, hogy a második világháború végén a magyar lakosság nagy része egy új megszállást kellett, hogy átéljen. A Vörös Hadsereg ebbe az országba úgy érkezett meg, hogy ezt az országot elfoglalta, és sajnos, itt is maradt, méghozzá majdnem fél évszázadig.
- De ma még sokan azt mondják, hogy ez felszabadulás volt.
Schmidt Mária:
- Lehet játszani a szavakkal, lehet azt mondani, hogy addig felszabadulás volt, amíg megérkeztek, aztán egy perccel később, amikor már úgy döntöttek, hogy maradnak, attól kezdve már megszállás volt. Szerintem nem érdemes a szavakkal játszani. Szerintem Magyarországon a lakosság jelentős része szörnyű nemzeti tragédiaként élte meg azt, hogy egy új megszálló érkezett, egy olyan új megszálló, amely válogatás nélkül megerőszakolta az asszonyokat, össze-vissza rombolt mindent, elrabolt mindent, ami mozdítható volt, a munkaképes embereket pedig elvitte kényszermunkára. Én azt gondolom, hogy nagyon-nagyon sok magyar család megszenvedte ezt az időszakot, és arra kérek mindenkit, hogy ha ő úgy gondolja, hogy ö nem is osztozott ezeknek az embereknek a sorsában, érezze át a fájdalmát és egy kicsit több empátiát mutasson ebbe az irányba. |
