Azok a bizonyos sínek pedig nagy szerepet töltöttek be annak a Magyarországnak az éleiében, amelyet a németek megszálltak, hogy aztán a nácik katonai veresége után az új hódítók talán az addigiaknál is jobban meg tudják alázni, s ki tudják fosztani magyarok millióit. Lehet, hogy első megközelítésre merész ötletnek látszik az ormótlan vasúti sínpár szerepeltetése egy kiállításon, ám a hatás így igazán sokkoló és hiteles. A múlt egy szelete manifesztálódik, hiszen ilyen vágányokon gördültek azok a nehéz marhavagonok, amelyekben összetogdosott nemzettársainkat zsúfolták össze, még állatokhoz is méltatlan körülmények között, hogy meg se álljanak velük a Szovjetunió legzordabb vidékeiig, szénbányákig vagy akár a sarkkörön túl lévő munkatáborokig. És ezeken a sok szörnyűséget látott síneken nemcsak a halálra szánt emberek százezrei, milliói távoztak el legtöbbször örökre szülőföldjükről, hanem pótolhatatlan műkincsek, a nemzeti vagyon jelentős része is. Emlékezhetünk Nyi-kita Szergejevics Hruscsov szovjet pártvezérnek az 1956-os forradalom vérbe fojtása idején tett kijelentésére - a magyarkérdés: vagonkérdés -, s így még plasztikusabban rajzolódik ki a szemünk előtt a kiállítás dokumentumait figyelve, milyen szisztematikusan alkalmazták a kommunista szörnyállamban a leigazolt népekkel való módszeres leszámolást.
A tárlat amúgy hellyel és dokumentációs forrásokkal egyaránt jól sáfárkodik. A szemléltető, illusztrációs anyag valóban önmagáért beszél, s a bombasztikus tálalás helyett alkalmazott, akkurátusán pontos prezentáció, megjelenítés jobban megtalálja az utat a látogató szívéhez. Hozzáfűzhetjük: a látogatók agyához, egészséges történelemismeretéhez is hitelesebben eljutnak az évtizedekig elhallgatott információk, s talán a fiatalabb generációk előtt is abszurdabb színben tűnnek fel azok a felelőtlen múltretusáló álbaloldali vélemények, amelyek a szovjet megszállás jótékony, rózsaszínben való feltüntetése mellett erősködnek.
A monitorokon felvillanó képek, a táblákon olvasható tények, adatok monoton esőcseppek módjára kopognak tudatunkban, a rabtartók uniformisai s a rabok durva ruházata pedig még átélhetőbbé teszik a felfoghatatlan embertelenséget. S hogy mennyien voltak az elhurcoltak? Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója egy televíziós beszélgetésben úgy nyilatkozott, több mint hétszázezren. A kiállítás forgatókönyvéből az is kiderül, egzakt számút nem lehet tudni, mivel a különféle nyilvántartások törvényszerűen pontatlanok. Az emberanyaggal valójában soha semmilyen vezetőnek nem kellett elszámolnia sem a Szovjetunióban, sem pedig a sztálinista-rákosista, később kádárista Magyarországon. A kiállítás rendezői, Kun Miklós és Stark Tamás történészek mindenesetre mérnöki műgonddal térképezték fel a számbavehetetlent. Szerintük az adatok arra utalnak, hogy a tranzittáborokban, kiszállítás közben és a szovjet lágervilágban elhunyt magyarok száma kétszáz-háromszázezerre tehető.
Mondhatnánk persze minderre, hogy a magyar polgárok ellen elkövetett szörnyűségek, kezdve a nők tömeges megerőszakolásától, folytatva a meghódított lakosság módszeres kifosztásán, a szovjet haderő által támogatott zabráláson keresztül, egészen a százezerszámra elhurcolt és kényszermunkára fogott magyar emberekig - sőt gyerekekig, csecsemőkig -, csak a kegyetlen megszállók műve volt, a hazai kommunistáknak mindehhez semmi közük. Mára egyre világosabban látjuk - s ebben nyújt pótolhatatlan segítséget a Terror Háza Múzeum kiállítása -, hogy ellenkezőleg, aktív szerepet játszottak honfitársaik idegen hatalmak gyilkos kezére játszásában. Az elhurcoltaknak ugyanis csupán egy része lett utcákon, tereken találomra összefogdosva, a megszálló csapatok 1944. december végétől már listák alapján is dolgoztak. A halállisták összeállításánál pedig pótolhatatlan segítséget nyújtottak magyarországi elvtársaik. A kiállítási anyagból az is kiderül, hogy a transzportoknál úgynevezett magyar poli-cok is segítettek a bevagonírozásnál, s a szovjet őrszemélyzethez hasonlóan ők is puskatussal ütötték fogoly honfitársaikat. A körülményekről talán elegendő e helyütt annyi, hogy hatvan főt zsúfoltak össze egy marhavagonban. Tragikomikus adalék, hogy miközben a második deportálási hullámban a német nemzetiségű magyar állampolgárokra fókuszáltak a szovjetek és a kommunista magyar kollaboránsok, sokszor elegendőnek bizonyult az is, ha az illető neve r betűvel végződött. Az ok könnyen kitalálható: Adolf Hitler nevének utolsó betűje is r. Ilyen alapon az egyik legkülönösebb transzport a bodrogközi Ónodon állt össze. Az elhurcoltak listája tele van olyanokkal, akiket Pásztornak vagy Molnárnak hívtak.
Kikövetkeztethető természetesen, hogy ilyen megfontolás alapján sok németes hangzású nevű, zsidó származású magyar embert is begyűjtötték a megszállók, így volt, aki alig élte túl Auschwitz poklát vagy a nyilas rémuralmat, egyik lágerből a másikba jutott. Mesterséges tehát az a Kádárrendszerben meggyökereztetett és a mai utódok által fenntartott legenda, hogy a hazai zsidóság számára valóban felszabadulást jelentett a szovjet hódítók bejövetele. Az első pillanat lehet, hogy az örömé volt, a második azonban már a döbbeneté. Elegendő legyen csupán arra emlékeztetnünk, hogy a legnagyobb antiszemita pogromok Németországon kívül Oroszországban voltak a történelem során. Nem véletlen, hogy a pogrom szó is Oroszországból származik.
Mert legendákkal alaposan el vagyunk látva az utóbbi időben, s ezek mind arra vonatkoznak, hogy Magyarország szovjet hódoltságának kezdete felszabadulás volt. Pedig e/t minden híresztelés ellenére a művelt Nyugaton is egészen másképpen látták. A. J. P. Taylor híres könyvében, A második világháború képes krónikájában leírja, a szovjet hadsereghez hasonlót addig még nem látott a modern hadviselés. Az élen haladó elit alakulatokat a gyalogság kimeríthetetlen tömege vándorló barbár hordaként követte. Rosszul kiképzett, gyakran fegyelmezetlen népség, amely úgynevezett helyszíni beszerzésből élt. Ezek a katonák lemészárolták az ellenséges gyalogságot, kifosztották az útjukba eső falvakat, városokat, megerőszakolták a nőket, igazi ágyú-töltelékként szolgáltak.
De vajon különb módon bántak-e a muszkavezető kommunisták, Rákosi Mátyás, majd Kádár János saját népükkel, mint szovjet elvtársaik? A kiállításból egyértelművé válik az igazság: semmiképpen sem. Azokra, akik túlélték a Gulagok, a szovjet munkatáborok fertelmes poklát, itthon újabb megpróbáltatások vártak. Számon tartották, megfigyelték őket mint megbízhatatlan, gyanús elemeket, legtöbbször csak méltatlan munkát kaptak, ha kaptak egyáltalán, s még csak nem is beszélhettek az átélt borzalmakról. Megkockáztatható: a Jaj a legyőzőtteknek típusú ki-állítások nélkül a felszabadító szovjet hadsereg kádárista állampárti hamis mítosza tizenöt évvel a rendszerváltozás után is visszarendezhető lenne. Természetesen ebben a mítoszfelmelegítésben olyanok járnak az élen, akik a megszálló szovjet csapa-toknak hódoló rákosisra-kádárista tradíciók öntudatos örökösei. Törvényszerű tehát, hogy egy csakis történészek által eldönthető kérdésben éppen a vörös csillag rehabilitálásán is fáradozó Gyurcsány Ferenc miniszterelnök foglalt tekintélyelvű módon állást. Ez szembemenetel az európai trenddel és a rendszerváltozás már tizenöt éve lefektetett eredményeivel, de még a szovjet-orosz történészek, katonai vezetők megközelítésével is, akik következetesen okupacijaként említik a magyarországi harcokat. Akik a kiállítást megtekintik a Terror Háza Múzeumban, immúnissá válnak az ilyen visszarendeződés! próbálkozásokkal szemben.
A JAJ A LEGYŐZÖTTEKNEK! - Rabszolgasorsra kényszerítve - Magyar tragédia 1945 című, a második világháború után a Szovjetunióba hurcolt honfitársainkra emlékező időszaki kiállítást Mádl Ferenc köztársasági elnök nyitja meg ma délután öt órakor a VI. kerületi Andrássy út 60,-ban, a Terror Háza Múzeumban. Ezt követően Pokorni Zoltán, a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség alelnöke és Keményfi Béla túlélő tart emlékező beszédet. Köszöntőt mond Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója.
CIVIL DICSŐSÉG. A történészek feladata eldönteni, hogy félszabadulás vagy újabb leigázás dátuma-e 1945. február 13-a. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság az idei évben először, hagyományte-remtési szándékkal, az ostrom civil áldozatai előtti főhajtásra hívta meg a Farkasréti temetőbe azokat, akik fontosnak tartják hogy emlékezzenek a szenvedésre, amelyet a katonai vezetők okoztak, akik úgy döntöttek, hogy a történelem során nem először Budapest védbástya és betörendő kapu légyen egyszerre. Hatvan esztendővel ezelőtt, 1945. február 13-án lezárult a másodikvilágháború budapesti hadműveleti szakasza, a város 108 napig tartó ostrom után a Vörös Hadsereg birtokába került. A hadászat elvei szerint értékelő szenvtelen katonai ténymegállapítás mögött azonban emberek százezreinek, sőt millióinak a szenvedése, tragédiája rejlett Polgároké, akiket a totálissá váló háború szükségképpen elért, amikor a hátország relatív biztonsága végérvényesen megszűnt. A német-magyar és szovjet-román haderő katonaveszteségei mellett ezért a polgári lakosság áldozataira, a polgári lakosságot sújtó eseményekre is emlékeztetni szeretne a Nemzeti Kegyeleti Bizottság. Felrobbantott hidak, égő házak, üszkös romok, pergőtűz, géppuskasorozatok, kiégett harcjárművek, vijjogó szirénariadó, bombázás, légvédelmi pince, te-metetlen emberi és állati tetemek, statárium, tomboló és kiszámíthatatlan erőszak, éhínség, nyomor - ma már csak szavak de egykoron a háború szörnyű valóságát jelentették A bizottság kezdeményezése új emléknappal bővítette a főváros történelmi eseménynaptárát (H. K.)
|
