Aranylottak a fák. Az őszi erdő ezer színben pompázott. Buchenwald irányába mentünk, s a természetnek ez a szépsége valahogyan egyszerre volt vigasztaló és megszégyenítő. Magával ragadott a színek kavalkádja, észre sem vettem, hegynek fölfelé suhanunk az autóval. Aztán kezdtünk zötykölődni. "Ezeket a régi betonelemeket még a foglyok rakták le - magyarázta kísérőnk -, a többit már kicserélték." Elhaladtunk a harangtorony mellett, amit az NDK-s időkben emeltek, majd felértünk az Ettelsberg tetejére. Gondozott park és sárgára festett házak sorakoztak egymás mellett.
Megérkeztünk Buchenwaldba. "Ezeket a lakásokat kiadjuk. Alacsony áron, úgyhogy van irántuk érdeklődés" - mutatott kísérőnk a körülöttünk lévő épületekre. Aztán az egyikbe beléptünk, és előttünk állt a koncentrációs tábor szobányi makettje. Miközben néztem, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, vajon kik azok, akiknek "megéri" az alacsony bérletű házakban lakni Buchenwaldban.
Az egykori Hafflingek által készített tenyérnyi építmények áttekinthető képet nyújtottak arról, hogy az 1937-ben megszervezett buchenwaldi büntetőtábor foglyai a kőkitermelésen kívül milyen hadiüzemekben dolgoztak. Kísérőnk megmutatta, hol tartották fogva a volt francia miniszterelnököt, Léon Blumot. A makett jól láthatóan megjelölte azokat a barakkcsoportokat, ahol a foglyok a többiektől elválasztva különleges elbánásban részesültek. A barakkok egy része fából, másik részük téglából épült. Feltüntették a vasútállomást is, ahonnan a foglyokat a lágerekbe hajtották. Kísérőnk elmondta, hogy az SS-ek házaiba 1945-ben beköltöztek az oroszok, és 1950-ig speciális táborként működtették tovább a lágert. A barakkokba akkor a környéken összefogdosottak kerültek, korra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül. Amikor a lágert felszámolták, a barakkokat földig rombolták, csali a tábor bejárata, a krematórium, a fertőtlenítő és egy-két gazdasági épület maradt meg. Az egykori raktárépületben múzeumot rendeztek be.
A tábor kapuja kovácsoltvasból készült, felirata: "Jedem das Seine" (Kinek mi jár). A beton tartóoszlopok között néhol még megvan a szögesdrót kerítés is. A barakkok helyét megjelölték, oldaluknál tömzsi kőoszlopok állnak, rajtuk a blokkok száma olvasható.
Kísérőnk, akinek kommunista nagybátyja egykor a lágerben raboskodott, megmutatja a krematóriumot. Áthaladunk a bonctermen, a kemencék előtt, majd lemegyünk a pincébe. Onnan a hátsó kapun jövünk ki, a krematórium udvar felőli falán egy emléktáblán olvasható, hogy 1944 augusztusában itt ölték meg Ernst Thalmannt, a német kommunista párt vezetőjét.
Lesétáltunk a fertőtlenítőig. Acélajtók látszanak. Zárva vannak. A szikár, nehezen értelmezhető felirat szerint a foglyokat itt fertőtlenítették, tetvetlenítették Zyklon-B gázzal. Az acélfülkék a szabadban álltak, fa-tető alatt, hogy a mérgező gáz elillanhasson. A kiállítást az egykori raktárépületben rendezték be. Az 1600 négyzetméteren elterülő installáció szürke raktár-polcrendszerre emlékeztet. Hatalmas mennyiségben sorakoznak a tárgyak, a fényképek, az iratok. Tányérok, telefonok, papírfecnik, fésűk, szövegek, gombok minden mennyiségben. A látogatót elárasztják a tárgyak és az információk. Eligazodását nem könnyíti meg semmi. Sorsok, személyes tragédiák nem kapnak kellő hangsúlyt. A tárgy- és információtéboly maga alá gyűri az embert. Története nem domborodik ki, tragédiája jelentéktelenné válik ebben a posztkulturáíis, deszakralizált, elidegenített világban. A kiállítás mintha valami különös fásultsággal azt az iparszerűséget ismételné meg, amellyel emberek tömegeit ölték meg itt. Elképzelem, hogyan lépked át ezeken a termeken egy középiskolai diákokból álló csoport, egy-egy gyermekeivel idelátogató család, néhány diák. Vajon lehet-e, szabad-e mindent, ami ebből a kiállításból hiányzik, arra a tanárra, arra a szülőre bízni, aki kíséri Őket? Rideg, monoton, zsúfolt tereken haladunk át. Kísérőm szerint a kiállítás a történelemtudósoknak készült. Ezen meglepődöm, hiszen ők tudják a legtöbbet erről az időszakról. Sosem gondoltam volna, hogy egy egykori láger borzalmait megidéző kiállítás eleve lemondhat arról, hogy széles körben hasson, és helyette beéri, beérheti azzal, hogy egy tudós elit tájékozódását szolgálja.
A látogatók, ahogy mi is, bele-beleolvasnak egy-egy dokumentumba, meg-megállnak egy-egy kiállított tárgy előtt, de a rájuk zúdított információmennyiség olyan elbizonytalanító, feltérképezése olyan kilátástalannak tűnik, hogy előbb-utóbb, ahogy mi is, feladják. Kísérőnk, mintha ehhez a reakcióhoz már réges-rég hozzászokott volna, gyorsan végigvezet minket az emeleti termeken.
1937 júliusa és 1945 áprilisa között közel kétszázötvenezer fogoly töltött hosszabb-rövidebb időt a buchenwaldi táborban. Az elpusztultak száma több mint 56 ezerre tehető.
A több mint félszázezer áldozat egyetlen ember számára is megragadható emlékezete azonban elsikkad. A tényeket, legyenek azok adatok, dokumentumok vagy fényképek, mind belezsúfolták a kiállítótérbe, csak a szomorú cselekmény alanyát nem találni sehol. Az elembertelenített dokumentum- és adatdömping lehetetlenné teszi, hogy a látogató viszonyt hozzon létre a látottakkal. Francis Fukuyama hangzatos, de sokak számára értelmezhetetlen kijelentése itt, Buchenwald-ban nyer értelmet. A történelem, ha nem is mindenütt, de Németországban mindenképpen véget érni látszik. Hiszen itt nincsenek emberek, akik elvesztek vagy akiknek hozzátartozóik vesztek el, itt nem történészi feladat az erkölcsi állásfoglalás. A tárlat tanúsága szerint nincs ok gyászra, sem emlékezetre. Ami van, az egy idegen civilizáció számára készült megatonnás adathalmaz. A történész pedig nem ember, legföljebb technokrata, vagy az sem, csupán bináris kódolóbajnok. Meghalt "0", túlélte "1", gyilkolt "0", árva maradt "1" és így tovább. Az emberi kultúrának a látottak tanúsága szerint Németországban már nem lenne része a gyász? A túlélés kegyelme itt már senkit nem kötelez semmire? A családi és nemzeti emlékezet annyira elidegenedett volna egymástól, hogy nem adnak át egymásnak többé erőt, melegséget, energiát? Ebben a felfogásban steril és terméketlen a múlthoz való viszony. Ez nem gyász-munka. Ez gyászrobot.
Kifelé jövet azon tűnődöm, hogy a múló idővel és a felejtés lassú eróziójával vajon föl lehet-e venni a harcot úgy, hogy nem gondoljuk át akár évenként is: kiknek mit, milyen értelmezésben és miért adunk közre egy kiállításon? Vajon megtehetjük-e, hogy miközben generációk nőnek föl egymás után, s a legifjabbaknak már a nagyszüleik is a második világháború után születtek, csupán a száraz tényekre és a tárgyak tömegére bízzuk: beszéljenek önmagukért? És mi történik akkor, ha gyermekeinket olyan hatások érik, amelyek nem száraz tényekkel, hanem forró közlésekkel és a modern korban kifejlesztett agresszív kommunikációval veszik őket ostrom alá? Vagy róluk már eleve le kellene mondanunk? Vajon felelősséggel elháríthatjuk magunktól a kötelességet, hogy eljuttassuk hozzájuk a szív érzéseit, az ész következtetéseit és az etika parancsát?
Ebből a lágermúzeumból hiányoznak a kiemelések, a magyarázatok és értelmezések, hiányoznak a kontextusok. Vagyis az ember. Mindez egy olyan látogató számára, aki nincsen a megfelelő előzetes információmennyiség birtokában, lehetetlenné teszi az érzelmi azonosulást. Belőle nem fog kiváltani megrendülést, mert többgenerációs távolságra van tőle az a múlt, amelynek elemzését "rábízták", de az értelmezésében nem segítettek neki. A ma fiataljára naponta ezernyi információ zúdul. A modern klipek képpergőtüzén nevelkedő, harsány és direkt üzeneteken, valamint reality show-kon edződött generációk vajon mit fognak fel a diktatúrák sokszor sunyi és ügyesen manipulált mechanizmusaiból, ha szívüket, zsigereiket nemi akarjuk megérinteni a terror, a megaláztatás, a kettétört, illetve elpusztított életek tragédiáival?
Lehet-e a hiányérzetet fokozni? Bizony igen. A buchenwaldi múzeum tervezőinek fantáziáját az a szörnyű tény sem mozgatta meg, hogy a lágerrabok kiengedése után az oroszok 1945-ben "speciális" tábort létesítettek ugyanitt. A múzeum vezetése úgy döntött, hogy a szovjet táborral, annak rabjaival foglalkozó tárlat a barakkokon túlra, a fő táborból nem látható részre, egy újonnan felhúzott, jellegtelen épületbe kerüljön. A 300 négyzetméteres kiállítótér 1997-ben készült el. Bár a rabok ugyanazokban a barakkokban szenvedtek, az őrök ugyanabból a huszonhárom őrtoronyból felügyelték Őket, az áldozatok emlékét mégis egymástól mereven elkülönítve Őrzik. Ezek a termek az előbb leírt kiállításhoz hasonlóan ugyancsak az elidegenítés eszközét alkalmazva távolságtartó, monoton információzuhatagot zúdítanak az érdeklődőkre. A 2. számú speciális táborba 28 500 foglyot zsúfoltak össze, közülük mai adataink szerint 7113 pusztult el. A foglyok nagy részét 1945-ben szedték össze, zömük 40 és 60 év közötti férfi volt. Náci párttagok, helyi vezetők, befolyásos polgárok önkényesen összegyűjtött tagjai alkották az első csoportokat. Hangsúlyozzuk: Gestapo-, illetve SS-tagok csak elvétve akadtak közöttük, mert azokat a Szovjetunióba szállították.
Az egykori sachsenhauseni 1. számú, a buchenwaldi 2. számú speciális táborban, illetve a további kisebb lágerekben összesen mintegy 123 ezer foglyot őriztek 1945 és 1950 között. Közülük a szovjet adatok szerint 43 ezren pusztultak el. Döbbenetesen magas arány. A németországi szovjet lágerekbe önkényesen és esetlegesen begyűjtöttek nagy száma kettős célt szolgált. Egyrészt a legyőzött ország nácitlanítását, másrészt a lakosság megfélemlítését, terrorizálását célozta meg.
Minderről évtizedekig nem eshetett szó. A buchenwaldi koncentrációs tábor tragédiáját és az ott elpusztítottak emlékét úgy őrizték az NDK-ban, mintha az amerikai felszabadítók megérkezésével lezárult volna a tábor és a pusztítás története. A tényt, hogy a felszabadító-váltás után, az oroszok fennhatósága alatt is tovább folytatódott, elhallgatták.
Annyi más elfojtott, eltagadott tragédiával együtt ez a történet is a kommunista rendszer összeomlásakor került napvilágra. Az újraegyesülő Németország keleti felén különösen sok kibeszéletlen tragédiát, megszenvedett, de a kollektív emlékezetből kitagadott emléket ápoltak. Ezek megismertetésétől szerencsésebb sorsú nyugati testvéreik együttérzését remélték. Abban bíztak, hogy elmondatlan történeteik, visszhangtalan szenvedéseik felmutatása közösen átélt múlttá lényegülhet át, áldozati szerepük elismertetésével pedig egyfajta morális hozományt helyezhetnek el az újraegyesült közös haza tisztaszobájában. Mindez elviselhetőbbé tette volna az egykori NDK gazdasági és intézményi összeomlásának romjai alá temetett keletnémetek szövetségi polgárrá válását. Elviselhetőbbé, mert esélyt adhatott volna egyfajta új német identitás kialakulására. Ehelyett az történt, hogy a huszadik század végének egyik legfontosabb eseményét, a németkérdésnek az újraegyesítéssel történő békés rendezését, amely egyben a harmadik, úgynevezett hideg világháború békés befejeződését is eredményezte, Németország mindkét felén egyfajta gazdasági aktusként élték meg. A nyugatiak kényszerbefektetésként, amely - ma már látjuk - lassabban térül meg, mint remélték, a keletiek pedig olyan gyarapodási folyamatként, amely sajnos lassúbb és kevésbé általános, mint várták és remélték. Az eredmény: csalódottság mind a két térfélen. És számolgatás. Mi volt a miénk, mi maradt belőle, mit vesztettünk, mit kaptunk. Németország ma olyan országnak látszik, ahol a nemzeti identitás helyét a jóléti identitás vette át, ahol minden számszerűsíthető, minden leírható a haszon-veszteség ellentétpárjával.
Ebben fontos szerepe volt annak, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a hetvenes-nyolcvanas években úgy döntött, hogy nem hagyja a múltat, a nemzetiszocialista múltat történelemmé válni. Első számú, mondhatnánk úgy is, kötelező témává tette a "Vergangenheitsbewaltigungot", a múlt legyűrését. Mintha a múltat le lehetne, illetve le kellene gyűrni. A múlton úrrá lenni lehetetlen és szükségtelen is. A múlt megtörtént: évtizedről évtizedre, nemzedékről nemzedékre távolodunk tőle, miközben zsigereinkben hurcoljuk tovább, A feledés jótékony palástját próbáljuk borítani különösen fájdalmas, tragikus, szégyellni való részeire, de időről időre mégis újra és újra emlékeznünk kell mindenre.
Németország értelmiségi elitjének jelentős része azonban évtizedek óta szinte rituálisan naponta újraidézi a nemzetiszocialista szégyen-múltat. És a kizárólagossá tett nemzetiszocialista múlt mérgével mérgezi magát és Európát. Miközben Auschwitzot és Hitlert abszolutizálja, relativizálja az azt megelőző, az azzal egyidejű és az azóta elkövetett megannyi gonoszságot, bűnt, tragédiát. Hiszen ebben a kényszerösszevetésben minden, ami kisebb bűntény, mint Auschwitz, a "század botránya" (Pilinszky János szavai), jelentéktelenné válik. Hitleren kívül minden tömeggyilkos számára akad mentő körülmény. Minden történetet Auschwitz gázkamráival mér-kőztetnek meg. A megmondóemberek szellemi terrorral, dogmatikus megszállottsággal és németes alapossággal kényszerítik rá saját szellemi életükre ezt az állandó összevetést a gázkamrákkal, és amit mi is érzünk: gazdasági és demográfiai súlyuknál fogva Európára, a sokai szenvedett Európára is. Azokra a szerencsétlen kis országokra is, amelyek legalább annyit, ha ugyan nem többet szenvedtek a kommunistáktól, mint a náciktól. "Egy ország, amely a cenzúra Maginot-vonalát építi fel, amely mögül a propagandasortüzet zúdítja, lélektani agressziót követ el" - írta hat évtizeddel ezelőtt a magyar Arthur Koestler. Nincs ez másként az öncenzúra esetében sem.
A szovjetek Buchenwaldban és Sachsenhausenben ugyanazokban a barakkokban tartották fogva találomra összeszedett német túszaikat, ahol napokkal előbb az SS őrizte a különböző nemzetiségű rabokat. De az ártatlanul elpusztított áldozatok emlékét egymástól hermetikusan elkülönítve ápolják. Szinte hallom az érveket arról, hogy Hitlert a németek juttatták hatalomra és tűrték el, sőt támogatták, meg arról, hogy mennyi náci párttag volt. Ugyanazok, akik rendre így érvelnek, mindig találnak mentséget azok számára, akik a kommunista diktatúrát működtették, támogatták, igazolták. Kertész Imre ki merte mondani és lemerte írni saját holokausztregényeről, a Sorstalanságról, hogy az átélni kényszerült szocialista diktatúra segített neki teljes mélységében ábrázolni és megragadni a nácizmus lényegét. "Nem véletlen, hogy éppen a Kádárrendszerben írtam azt a regényt, amely hasonló folyamatról szól. [...] A holokausztról beszélek, de tulajdonképpen minden diktatúráról beszélek." -*
Megértjük, mert meg kell értenünk, hogy az újraegyesítés miatt oly sok német jobban ismeri Horn Gyula nevét, mint a két diktatúra hasonlóságaira rámutató Nobel-díjas Kertész Imréét. De talán a németeknek is meg kellene érteniük, hogy Horn Gyula Magyarországon azt az embert is jelenti, aki 1956-ban fegyverrel harcolt az oroszok mellett a magyar forradalmárok ellen, majd magas rangú pártapparatcsikként a kommunista rendszert működtette.
A németországi értelmiségi elit tekintélyes része a nemzetiszocialista rendszer csúfos bukása után hatvan évvel még mindig azzal a kérdéssel küszködik, hogy vajon össze lehet-e hasonlítani egymással a két tábort. A két rendszert. A nemzetiszocialistát meg a nemzetközi szocialistát. Miközben az ország egyik fele mindkettőt megszenvedte. Vajon a mai német értelmiség, a szellemi élet nincs-e lépéshátrányban, ha még csak föl sem mer tenni bizonyos kérdéseket? Vajon egy olyan országban, ahol kétféle rémuralmat is át kellett élniük az embereknek, az egyiket rövidebb, a másikat hosszabb ideig, nem a kétféle diktatúra által okozott szenvedések táján kellene-e keresni a közös nevezőt? Németország két felét összeköti a közösen átélt nemzetiszocialista rémuralom, de elválasztják a keleten kommunista diktatúrában eltöltött hosszú évtizedek. Ezeknek az éveknek a nyomasztó szürkesége, hazugságáradata, gerincroppantó, keserű kilátástalansága közben szerencsésebb sorsú nyugati testvéreik, rokonaik, barátaik szabadságban és jólétben éltek. Beutazták a fél világot, évente kétszer-háromszor ellepték a tengerpartokat, míg az NDK-sok közül a szerencsések legfeljebb a Balatonig juthatlak el. Az NSZK-sok az akkor virágkorát élő szociális jóléti állam minden előnyét élvezték, miközben keleten éveket kellett várni egy Trabantra. Miért ez a közöny, ez az érdektelenség? Miért viselkedik a keletre özönlő wessik egy része gyarmatosítóként? Miért rekeszti ki a közbeszédből az értelmiségi és médiaelit domináns része mindazt a tapasztalatot, mindazt a megszenvedett múltat, amellyel az ossik járulhatnának hozzá egy közös német identitáshoz? Milyen lesz az az Európa, ahová a kommunista diktatúrát épp csak maguk mögött hagyó társadalmak nem vihetik magukkal saját megszenvedett múltjukat? Az az ember, az a közösség, az a nemezt, amelyiktől elveszik a múltját, megszűnik létezni. Közös Európát is csak úgy építhetünk, ha meghallgatjuk egymás történeteit, empátiát érzünk egymás fájdalma iránt.
A hatvannyolcasok dominálta Nyugatnak a gyarapodó jóléten nyugvó identitása mára - a jóléti állam válságjelei közepette - igencsak kérdésessé vált. Haza, nemzeti közösség, német kultúra - sokak számára mintha tabuvá váltak volna ezek a fogalmak. Akadnak, akik még német anyanyelvük - Goethe és Rilke nyelve! - miatt is röstelkednek. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy minden indok és kérés nélkül azonnal angolra váltanak. Számukra a nemzeti büszkeség már szóösszetételként, önmagában is provokáció. Német legyen a talpán, aki ki meri ejteni a száján: német sorsközösség, nemzet, közös haza. Németország nyugati részén a multikulti, vagyis a political correctness inkvizíciós eszközökkel történő erőszakkultusza helyettesíti a nemzeti öntudatot, a nemzeti identitást. Keleten is súlyos a helyzet. Az NDK összeomlott, a szocialista kísérlet hamvába holt. Jó lenne visszatérni a tradíciókhoz, a közös múltban találni kapaszkodókat. A múlt azonban nemhogy nem segít, hanem csak még jobban elbizonytalanít, mert nem akar elmúlni és fogva tartja a jelent.
Amikor megláttam a buchenwaldi speciális tábor melletti bükk-erdőben feltárt tömegsírt, elakadt a szavam. A fák között egymástói szabályos távolságban acélrudak meredeznek. Nincs rajtuk sem évszám, sem név, sem kereszt. Mintha nem is emberek, meghalt emberek csontjai fölé emelték volna Őket. És hogy ne kelljen velük sokat törődni, egy-egy elborzasztó műanyag rózsa árválkodik a hideg acélrudakon. Verheti eső, fújhatja szél, a műanyag és az acél sok mindent kibír.
Miért nem jár ezeknek az áldozatoknak, ezeknek a halottaknak kereszt, sírkő, kopjafa, Dávid-csillag? És ha elszárad is, de igazi virág? És ha letöröljük is, igazi könny? Ezek az emberek kultúrákban és szokásrendszerekben éltek. Olyan civilizált ország nincs, ahol a halottakat akármilyen értelmiségi megfontolás még egyszer egy acélrúddal is ledöfheti a föld alá.
Nem mentség, hogy van egy kis elkerített rész is, ahol a hozzátartozók elhelyezhetik keresztjeiket: Mert ha az emlékezés csak a hozzátartozók érzésvilágán múlik, az azt jelenti, hogy a nemzet, az ország, a közösség fölmentette magát az együttérzés emberi kötelessége alól. Akkor az azt jelenti, hogy a nemzeti közösség atomjaira hullt, nem létezik többé. Acélrudakat műanyag rózsával csak ott állíthatnak az áldozatok tetemeit őrző földbe, ahol meghalt a hit, ahol olyan fokú az érzelmi sivárság, hogy már nem rendülnek meg semmitől. Az acél egy eltárgyiasult, technikaközpontú, hipermaterialista, deszakralizált világ jelképe. A halál azonban ezek felett áll.
Nem tudom elhinni, hogy ez volna Németország. Hiszen a hozzátartozók ma is viszik mécseseiket, keresztjeiket, virágjaikat, még akkor is, ha csupán az elkerített részen helyezhetik el Őket. És ugyanúgy megsiratják halottaikat, mint nálunk. Hiszen akiket ismerek, egyéni, családi, csoportos-közösségi életükben ugyanolyan természetes, emberi, felszabadult módon szeretnek, esznek, isznak, ölelnek, alszanak vagy sírnak, mint Magyarországon vagy másutt.
Hiszem, hogy sokan vannak, hogy ők vannak többen. Csak nem hallik a hangjuk, ha sírnak, nem látjuk, hogy könnyeznek. Mert az értelmiségi elit egy része úgy tesz, mintha az ő fájdalmuk nem létezne, az ő történetük senkit nem érdekelne, mintha ők nem is lennének.
Vajon a buchenwaldi koncentrációs tábor kettős emlékhelye lenne a pontos lenyomata a huszonegyedik századba lépő Németország önmeghatározásának? Ez a kettős mércével mérő, hideg, érzelemmentes megközelítés?
Csak azért, mert ma ez számít "politikailag korrektnek?" |
