[2005-03-14 - HírTV - ] A nap vendége Sára Sándor Kossuth díjas filmrendező, operatőr, akinek Nehéz sorsúak című 14 részes interjúsorozatát az elmúlt héten pénteken mutatták be a Terror Háza Múzeumban.   - Mv.: A nap vendége Sára Sándor Kossuth díjas filmrendező, operatőr, akinek Nehéz sorsúak című 14 részes interjúsorozatát az elmúlt héten pénteken mutatták be a Terror Háza Múzeumban, jó estét kívánok. Február 25.-e óta, a kommunizmus áldozatainak emléknapja óta egy időszaki kiállítás működik a Terror Háza Múzeumban, az ön filmsorozata pedig szervesen illeszkedik ebbe a kiállításba. Ez egy véletlen? Tehát ön már jó ideje készítette a maga sorozatát és teljesen véletlen, hogy ez pont ide passzol, vagy pedig valamiféle megrendelésre, direkt ide készült a Terror Háza Múzeumba? - Sára Sándor, Kossuth-díjas filmrendező, operatőr: Nem, teljesen véletlen, én ezt a sorozatot másfél évvel ezelőtt kezdtem forgatni és tulajdonképpen már azt kell, hogy mondjam, hogy egy fél éve készen van. És kb. egy hónappal ezelőtt hallottam arról, hogy a Terror Házában ez a kiállítás, ez az időszaki kiállítás meglesz. És akkor felhívtam a főigazgató-asszonyt, és mondtam neki, hogy itt van tulajdonképpen egy 14 részes sorozat, ami valószínűleg, hogy illeszkedik ide, úgyhogy elküldtem neki három-négy sorsot, mert minden egyes film az egy óra hosszú és egy-egy ember beszél, tehát egy-egy sors jelenik meg. Tehát elküldtem néhány kazettát, hogy nézze meg és, ha úgy gondolja, hogy ez illeszkedik ide, akkor vetítsék ott is. Hát így történt, így kezdődött. - Mv.: Ön nem történész, mégis mindig izgatták a magyar történelem tragikus eseményei, ennek mi az oka, mikor kezdődött ez? Már azért évtizedekkel ezelőtt készültek olyan filmek, a szabadságharcról például, ez valami belső, különös vonzalom, vagy egyszerűen csak valamilyen szakmai okból erre az útra tért? - S.S.: Ez valójában nagyon régen kezdődött, az, hogy én a háborúval kezdtem foglalkozni, legelőször a II. Magyar Hadseregről szóló 25 részes sorozattal, az már azt kell, hogy mondjam, hogy gyerekkoromra nyúlik vissza. A háború idején én már 10-12 éves gyerek voltam, de olyan gyerek, aki már úgy ránéz a világra, tehát elég sok élményem van abból a korból, Erdély visszatérésétől kezdve az erdélyi menekültekig, a katonai behívásokon keresztül addig, amíg kitelepítették mondjuk a svábokat abból a faluból, ahol én voltam, tehát rengeteg ilyen háborús élményem van és úgy látszik, hogy ez egy idő után előjött az emberből és elkezdtem ezeket filmmé formálni. Persze volt ennek egy másik oka is, ez nagyon érdekes és tulajdonképpen profán, mert játékfilmes voltam, játékfilmeket szeretettem volna készíteni és ezek éppen, mint ahogy említette, tehát történelemmel foglalkoztak, ezek mindig nagyon drágák voltak, És én nem kaptam meg soha a pénzt arra, történetesen pl. a mádéfalvi eseményekről is szerettem volna egy filmet készíteni, de nem sikerült és akkor azt mondtam, hogy ón le fogom egyszerűsíteni a filmgyártást, a legolcsóbbra, nem akarom a gondolatmenetet végigmondani, de a legolcsóbb az, amikor egy ember ül a kamera előtt és beszél. Természetesen nem mindegy, hogy ki, és természetesen nem mindegy, hogy miről beszél. Na így kezdődött el a II. Magyar Hadseregről szóló sorozat, és utána pedig már hát ez sok mindent húzott vagy vonzott maga után, mert akkor jött a Csonka Bereg, ami szintén arról szól, hogy amint ide megérkezett a szovjet hadsereg, Bereg, Beregszász környékén, tehát a Felső-Tisza környékén minden 15 és 50 éves férfit elvittek és azokból csak mutatóba tértek haza. Vagy előzőleg forgattam, ha már játékfilmet nem sikerült a mádéfalvi történetből készíteni, a bukovina székelyekkel, akik a mádéfalviak leszármazottja, róluk is forgattam dokumentumfilmet, aztán kellett volna a szovjet hadifogságról, de tekintettel arra, hogy a film, a II. Magyar Hadseregről szóló az be volt tiltva, ebben az időben, ez a Krónika, elképzelhetetlen volt, hogy én akkor a szovjet hadifogságról készítsek egy filmet. Akkor Bábolnáról forgattam és aztán pedig elkezdtem ilyen kerülőúton, ha nem lehet a szovjet hadifogságról, akkor nézzük meg, hogy mi volt a helyzet a francia és az amerikai hadifogságban. Arról is készült egy kétrészes film, és már mondtam a munkatársaimnak, hogy nehogy úgy járjunk, hogy mire ez a film készen lesz, addigra már inkább azt mondják, hogy miért nem inkább a szovjet hadifogságot forgattam én le. Tehát egyik film hozta, vagy húzta maga után a másikat. Forgattam én már Gulág-történetet is, hiszen Magyar nők a Gulágon címmel egy háromrészes sorozatom már volt évekkel ezelőtt, vagy tízegynéhány évvel ezelőtt. Ez azokról a nőkről szólt, akiket miután a hadsereg, a szovjet hadsereg ide megérkezett, a szovjet törvények alapján ítéltek el, kit 8 évre, kit 25 évre. Akkor a választás könnyebb volt, mert ezek közül kb. 100 ezren voltak, akiket szovjet törvények alapján ítéltek el, magyar állampolgárokat, ezek egy része ´53-ban jött haza, Sztálin halála után, a másik része ´55-ben. Na most, hogy a választás a magam számára, meg mindenki számára megkönnyítsem, azért választottam a nőket, mert kb. huszonegykét nő jött csak haza, ebből a kb. a két alkalommal hazatért 3 vagy 4 ezer emberből. Én mind a 21-et megkerestem, talán egy vagy kettő maradt ki és így jött létre ez a film. - Mv.: Ez a Nehéz sorsúak, ez valóban technikailag igen egyszerű, mert valóban ül egy ember egy kamerával szemben és beszél, de ez a játékfilmest, az operatőrt, aki mozgalmas játékfilmeket készített, hogy csak a 80 huszárt említsem, ami hát egy hihetetlen látványos történet, mennyire elégíti ki szakmailag a filmest, illetve mennyire elégíti ki a nézőközönséget? Kinek készült ez a sorozat? - S.S.: Hát azt kell mondjam, hogy szakmailag az embert nem elégíti ki, de olyan értelemben igen, hogy sorsokat ismer meg, jellemeket ismer meg, helyzeteket, szituációkat, történéseket. Van egy forgatókönyvem, aminek az a címe, hogy Transzszibériai álom, ezt is már legalább három vagy négy évvel ezelőtt írtuk Kardos Istvánnal, aki azóta már meg is halt szegény, de erre sem sikerült a pénzt összeszedni. Ez a játékfilm is abból állt össze, hogy én nagyon sok ilyen történetet tudok, és ezeket a történeteket az ember felfűzte egy dramaturgiai, egy játékfilmes szálra. De ez sem olcsó film, úgyhogy aztán másik forgatókönyvem van, arra sem jött össze a pénz, mert az is drága film. És, hát valamit tenni kell és akkor eszembe jutott, hogy hiszen a II. világháború alatt nekünk iszonyú veszteségeink voltak és arról, egy részéről beszéltünk, vagy szoktunk beszélni, a másik részéről nem. A másik részéről a veszteségnek nem beszéltünk még eleget. És akkor jutott eszembe, hogy akkor a Nehéz sorsúakat is el kell készíteni, tehát nézzük meg, hogy hogy élték át a férfiak. És forgattam is, azt hiszem, hogy olyan két vagy három, de lehet, hogy három vagy négy férfival, akik persze már idősek, hiszen a java részük már 90 év feletti, és még egy különös dolgot vettem észre, hogy azok, akikkel most forgattam én, azoknak a történetmondása már egy kicsit túl elbeszélő jellegű, anekdotikus lett, és akkor eszembe jutott, hogy hiszen 15 évvel ezelőtt, és 1988-89-ben ´90-ben is forgattam én ezekkel az emberekkel, elővettem ezeket a régi felvételeket és rájöttem, amit sejtettem, hogy azok sokkal jobbak. Hát azért jobbak, mert ´88-89-ben erről beszélni az még, hogy mondjam, enyhén fogalmazok, elég veszélyes volt, tehát, aki ezt a történetet, vagy a saját történetét, aki nekem elmondta, nagyon sok esetben hozzáfűzték, hogy ők erről most beszélnek először, és még a családnak se beszéltek, tehát ez tele volt feszültséggel, tele volt drámával. Tehát a kétharmada ennek a sorozatnak a régi felvételekből áll össze, hál´istennek azokat eltettük és megvannak. - Mv.: Hány interjúalanyból lett kiválogatva ez a 14? - S.S.: Körülbelül olyan 200, tehát azt jelenti, hogy ennyit tettünk félre, tehát ennyi interjúm van legalább, de lehet, hogy több, most már a pontos számot nem tudom, amit hajdanában ebben a témakörben, tehát háború, hadifogság forgattam és nem használtam fel. Tehát azt kell mondjam, hogy rájöttem, hogy tulajdonképpen ezek hallatlan értéket képviselnek, mert, mint ahogy ennél a filmnél ki is van, vagy ki lesz írva, hogy forgattuk 1989-ben vagy ´90-ben és, akivel beszélgettünk az ´94-ben vagy ´95-ben meghalt. Tehát nagyon sokan meghaltak már, úgyhogy ezek a múltból szólnak vissza hozzánk. - Mv.: Mennyire lehet különbséget tenni ilyenkor az interjúalanyok között, egyrészt aszerint, hogy mennyire színes a személyiség, illetve mennyire nehéz a sors? tehát mi volt a fontosabb? - S.S.: Mind a kettő, és ennél a válogatásnál, tehát mint említettem, volt miből válogatni, én arra figyeltem, hogy ne legyenek ismétlések ezekben a filmekben, tehát mindenki mást, nemhogy hangsúlyozzon, hanem úgy választottam ki, hogy ami az ő életében jellemző volt, arról a másik ne beszéljen, tehát azt kell mondjam, hogy ez a 14 rész ad ki valamelyest egy teljes képet, mert mindegyikben másról van azért szó. Természetesen bizonyos dolgok ismétlődnek, de ez csak szinte az eleje meg a vége, hogy elvitték, meg, hogy hazajött, meg hogy Sztálin meghalt, a többi az mindenkinél másképpen történt. - Mv.: Amikor egy játékfilmet forgat, vagy elfogad egy forgatókönyvet, akkor gondolom, hogy nagyon fontos az, hogy a filmben lévő, a forgatókönyvben lévő mondanivaló mennyire érinti meg és mit tud vele mondani. Ebben az esetben, amikor ezt a 14 riportfilmet összeválogatta, akkor volt ilyen szándék, mondanivaló is, vagy pedig egyszerűen csak arról volt szó, hogy dokumentálni kell a történelemnek egy részét? - S.S.: Nemcsak dokumentálásról, hiszen elég szörnyű világban élünk, a híradók minden este tudósítanak valamiről, hogy itt mi történt, milyen szörnyűség, ott mi történt, itt kiket üldöztek el, itt kik kerültek táborba, hogyan élnek, illetve, hogy a tényeket megkapjuk, de arról és ezt el is felejtjük, mert nincs érzelmi töltete, de arról, hogy akik ilyen sorsra jutnak, hogy hadifogságban, mert ma is vannak hadifoglyok, tehát hadifogságba, börtönbe kerülnek, kiszolgáltatottak, hogy ők ezt hogy élik meg, arról a híradók nem beszélnek. Tehát ez érzelmi kérdés, ezért nagyon fontos, hogy ez előkerüljön, hogy ne csak úgy általában mondjuk azt, hogy márpedig a háború az egy szörnyű dolog,hanem legyen ott mögötte az a hiteles élmény, hogy tényleg borzasztó. - Mv.: Folytatja ezt a sorozatot, próbál még fellelni még életben lévő volt foglyokat, vagy pedig más tervei vannak? A magyarság tragédiái mellett érdekli-e, foglalkoztatja-e a magyarság jövője? Gondolok itt arra pl., hogy amikor 3000 traktort meglát Budapest utcáin és mindegyiken van egy magyar zászló, vagy legalábbis majdnem mindegyiken, akkor a filmes felébred-e önben? - S.S.: Hát az is, de azt kell mondjam, hogy felébred bennem a gazda is, mert egy egyharmad holdnyi szőlőm van, és van egy kis Rába-15-ös traktorom, és komolyan arra gondoltam, hogy rá kéne üljek erre a traktorra, és fel kéne jöjjek Budapestre a többiek közé, ez ugyan egy pici traktor, de elfért volna ott a többi között. Csak 160 km-re van az a traktor és részben a távolság, meg részben a korom ezt nem tette lehetővé, de egyébként én ott voltam, vagy, ha úgy tetszik, ott vagyok a gazdák mellett. - Mv.: Mi volt ebben a három hétben az, ami a legjobban megfogta, ami a legjobban érdekelte, amiről, ha lehetne legszívesebben filmet készítene? - S.S.: Ami inkább úgy fogalmazom, hogy ami a legjobban felháborított, az, ahogyan bántak a gadákkal, ahogyan beszéltek vagy nem beszéltek velük, ez számomra elképesztő, hogy valakik a jogos járandóságukat ne kaphassák meg, hanem azért télen, télben, hóban, fagyban, mert most valóban az volt, kell valahogy kiköveteljék. Ez elég felháborító. - Mv.: A Duna Televíziónak most már úgy másfél-két hete új elnöke van, ön végül is alapító atyja volt a Duna Televíziónak, első elnöke, hogy látja a Duna Televízió jövőjét? - S.S.: Nehéz jósolni és az ember mindig bizakodó, de, ha ezt úgy magam számára is megfogalmaztam vagy megfogalmazom és most is, akkor azt látom, hogy az elmúlt 4-5 évben a televíziók színvonala sajnos tovább romlott, főleg a kereskedelmi televízióké, de az úgynevezett közszolgálatiaké is. A Duna Tv-t még nagyon sokan mindig talán a legnezhetöbb televízióként fogalmazzák meg, de ez azt hiszem, hogy részben érzéki csalódás, mert, ahogy a többi romlott, ugyanúgy romlott a Duna Tv is, és valamivel mindig jobb volt, mint a többi, mint kulturális csatorna. Én azt gondolom, meg azt mondom, mondtam a leköszönt elnöknek, meg a mostaninak is, hogy amit a Duna Tv elért, tehát, hogy egy kulturális csatorna, azt mindenképpen meg kéne tartani, de úgy vettem észre már az előző elnök alatt is, most még nem tudok nyilatkozni, hogy számos olyan kulturális műsor szűnt meg, ami a Duna Tv-t Duna Tv-vé tette, tehát ez nem jó. Tehát ezt vissza kéne álíltani, vissza kéne hozni ezeket a műsorokat és ezen kívül még sokat kéne foglalkozni a tudománnyal. Erre jó példa a Mindentudás egyeteme, ami részben a Duna Tv-ben kezdődött el, de nemcsak ezzel, hanem még mással is. Tehát a kultúra és a tudomány és megfelelő mennyiségű hírműsor, én azt gondolom, ha ez színvonalasan készítik, akkor a Duna Tv változatlanul jó televízió tud maradni. - Mv.: Az ön időszakában igy utólag visszanézve milyen hibákat talál, mi az, amit másként csinált volna, ha most kezdhetné a Duna Tv-t onnan, ahol akkor elkezdte mit csinálna másnként? - S.S. El se kezdeném, amíg nem adják a dupláját annak, amit anyagilag adtak a Duna Tv-nek. Mert mi tényleg zsákban táncoltunk és részben zsákban táncol még most is a televízió, de, hogy mit csinálnék másképp, ezen őszintén szólva sem akkor nem igazán volt időm gondolkodni, aztán pedig most már mióta, öt éve lassan ott hagytam, azóta játékfilmmel kezdtem foglalkozni, meg ezzel a dokumentumfilmmel és nem azt mértem fel, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Biztos van olyan, amit másképp kellene. - Mv.: Azért a kritikákat gondolom csak meghallotta, hát pl. azt szokták mondani a Duna Televízióra, hogy kétségtelenül a legjobbn ápolja az értékeket, de egy kicsit mintha poros, kicsit mintha maradi televízió lett volna, mintha nem lett volna elég korszerű, nem lett volna elég pergő, mintha szétvált volna, a képi világ az önnel gyütt a Filmgyárból jött munkatársaknak köszönhetően nagyon szép volt, dokumentumfilm szinten, de nem volt eléggé híradós, nem volt eléggé korszerű. - S.S.: Ezt én nem tudom, mert, ha valami igaz, akkor én azt gondolom, hogy korszerű is, erre mi törekedtünk, és értéket próbáltunk közvetíteni és közvetítettük is. És a televíziózás az nem divat, hogy jó volt két hónapig vagy három hónapig és utána váltani kell. Nem kell váltani. Ha valami jó, akkor azt meg kell tartani és, amikor nekünk főleg azt mondták, hogy nem tudom én lassú, meg kényelmes, meg mindenféléket mondtak, azért azt soha nem gondolták végig, hogy milyen közönséghez szólunk mi. tehát azokat a határon túliakat kell megszólítani, akik évtizedeken keresztül magyar szót nem hallottak, magyar filmeket, magyar írókat nem láttak, tehát azoknak kicsit más volt a ritmusuk, az életritmusuk és mi elég sok ilyen közönségtalálkozón vettünk részt, ezt soha ilyen értelemben soha nem marasztaltak el minket sem Erdélyben, sem a Délvidéken, idehaza. De így lehet azért a Duna Tv-n fogást keresni, vagy a kákán is csomót keresni, biztos, hogy lehet bizonyos dolgokat másképp, néha kell is, meg pergőbben csinálni, de ez a fajta, hogy mondjam csak, látszólagos kényelem azért amiatt is történt, hogy, mondok egy példát, én egy kiállításra elmegyek, azt egy órán belül már nem tudom nézni, mert kifáraszt, most, ha sok képi információ van, és utalt erre, tehát a képekben fogalmaz, meg komoly műsorok jönnek, ahhoz idő kell, azt nem lehet elkapkodni, azt nem lehet klipszerüen megcsinálni, mert akkor elvész, úgyhogy, nehéz a televíziózás, de talán nem volt az olyan rossz. - Mv.: Köszönöm szépen.