|
Mindezt annak kapcsán mondta el a filmrendező, hogy Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója megkérdezte tőle: mi a titka, hogy a dokumentumfilmjeiben szereplő emberek könnyen kibontják szívüket, feltárják múltjukat? S hogy oly közvetlenséggel teszik ezt, mintha elfelejtkeznének arról, hogy nemcsak a történelem szenvedő alanyai voltak a XX. században, hanem egy film részeseivé is válnak, s ezáltal mégiscsak írják - ha megkésve is - a történelmet.
Nincs titok, varázsmondat - derült ki Sára Sándor szerény válaszából. S mégis van - vált világossá mindenki számára, aki részt vett a Nehézsorsúak című tizennégy részes film bemutatóján Budapesten a Terror Háza Múzeumban, hogy megtekintse a Kossuth-díjas rendező legújabb grandiózus dokumentumfilm-füzérének válogatott részleteit. A titok valószínűleg éppen ebben a maníroktól mentes, holmi közvetlenkedő, mesterséges pózokat elutasító valóságszemléletben rejlik. S természetesen abban is, hogy az emberi kisugárzás a rábeszélő kommunikációnál komolyabb érv, a gesztusok, tekintetek meggyőző ereje jóval hatásosabb.
A Gulag poklát megért idős emberek azt is megérez-hették, hogy Sára Sándor nem egyszerűen dokumentumfilmet, hanem olyan művet hoz létre, amely a játékfilmek drámaiságát is magába olvasztja - szóltak Lugossy László filmrendező méltató mondatai. Tizennégy film - tizennégy ember tizennégy története, drámája. Az országot megszálló szovjet csapatok hurcolták el mindojüket a szibériai megsemmisítőtáborokba. Ha nem lenne abszurd e helyütt a kifejezés, azt is mondhatnánk, Ők szerencsések voltak, hisz legalább hosszú évek, évtizedek múltán hazajöhettek szülőföldjükre, s ezt a kommunista diktatúra által rabláncra fűzött hétszázezer magyarnak csak kisebb hányada mondhatta el magáról.
A Nehézsorsúak, miként a doni katasztrófáról szóló Krónika, a második magyar hadseregről szóló filmfolyam, valahol ott kezdődik, ahol a szörnyűségeket leírni próbáló jelzők már szegényesnek, fakónak bizonyulnak, a kifejezések eszköztára kimerül, s csak az irtóza-tos tények, az emberi arcok, a képek beszélnek. Erről tanúskodtak a bemutatott részletek, amelyeken úgy nyilatkoznak a szereplők, mintha köznapi történésekről lenne szó. Holott dehogy voltak azok, ám a túlélők sajátosan magyar életstratégiájára rávilágít ez a minden megpróbáltatást feldolgozni tudó hozzáállás. Óhatatlan, hogy eszünkbe juthat Sára filmjeiről Plohn Józsefnek, a hódmezővásárhelyi fényképésznek az előző századfordulón készített fotográfiasorozata a még akkor élő negyvennyolcas honvédekről. Valami hasonlót jelenítenek meg a filmbeli nehéz sorsúak is, azzal a fontos különbséggel, hogy egy embertelen diktatúra próbálta fogaskerekei közé Őrölni őket, nemre és felekezetre, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül. Szakály Sándor történész laudációjában rámutatott: a Krónika, a Pergőtűz, a Sír az út előttem, a Csonka Bereg és más nagyszabású filmek alkotója az idők folyamán klasszikus értelemben is történésszé vált. A tragikus életutak ugyanis bemutatják a hihetetlennek tűnő valóságot: bárkiből fogoly válhatott. Keresztény és zsidó, munkás és értelmiségi, a kommunista eszmékkel rokonszenvező egyaránt a Gulag valamelyik táborában találhatta magát, s még az sem jelentett szempontot a hatalom számára, ha valaki a második világháború alatt ellenálló volt, és üldözötteket mentett - emlékeztetett minderre a történelemtudós. Lugossy László lírai ihletettségű elemzésében kimondta: a személyes, hiteles emberi tanúságtétel mindenütt útban van, ahol a történelemírás nem bevallott közös emlékezet, ahol a múlt a jelen játékszerévé válik. A múlt ugyanis arra való, hogy tanuljunk belőte, s különösen igaz ez a történelem olyan szélsőséges helyzeteire, mint a tömeggyilkosságok. A hiteles emlék drága kincs, ezért az emlékek és emlékezők megsemmisítése minden erőszakrendszernek elsőrendű célja.
Hogy a jeles filmrendező meglátása tényeken alapszik, azt a Nehézsorsúak is illusztrálja. Mindenkit, akit sokszor a hazai kommunista irányítású szervek segítségével lágerekbe deportáltak, s hosszú évek múltán végre hazatérhetett, itthon már vártak. No nemcsak a család, hanem a hatóságok, hogy megfenyegessék: bárkinek is szól az átéltekről, súlyos retorzióknak nézhet elébe. A kényszermunkatáborok megpróbáltatásai tehát nem értek véget a többhetes visz-szaút után - a Gulag valójában itthon is folytatódott.
A társadalomból legtöbbször kirekesztve, jogfosztot-tan kellett élniük.
Leszűrhető az az igazság is a pergő filmkockákat figyelve: a találékonyság és a magyar kedély legalább annyit segített az életben maradásban, mint az erős életösztön. Lugossy Lászlót különösen megragadták azok a vallomások, amelyek arról szóltak, milyen túléléstechnikákat lehetett kialakítani a lágerekben. Olofsson Placid atya még portréfestőnek is kiadta magát, és lefestette a lágerparancsnokot és feleségét. Kaukázusi raboktól kapott szőlőszemekből készített borpótlékkal s egy zsidó fogolytárstól kapott pászkával pedig misézett a barakkban. Mások minden fellelhető tárggyal kereskedtek, s olyan munkát küzdöttek ki maguknak, amivel társaikat segíthették. Ha látjuk Rózsás János, a magyar Szolzsenyicin, továbbá Placid atya és kevésbé híres fogolytársai visszaemlékezéseit, megdöbbentő az a megtörhetetlen kedélyállapot, vitalitás, ami hozzásegítette őket ahhoz, hogy kibírják a megpróbáltatásokat.
A tapasztalat arra tanít, hogy hazugságból és erőszakból sohasem jöhetett létre semmi jó - idézte a szállóigét Schmidt Mária, s hozzáfűzte, most kezdjük csak felmérni az akkori győztesek kegyetlenségét, akiknek még tulajdon kíméletlenségüket is sikerült agyonhallgattatniuk. Sára Sándor filmeposza viszont arra is megtanít, hogy az életet fogolytáborrá változató rezsimek saját elhazudott és széppé retusált múltjuk foglyaivá válnak. Abban, aki megnézi a filmrendező legújabb művét, egészséges rezisztencia, védettség alakul ki a szellemi visszarendeződési, a történelemhamisítást felélesztő kísérletekkel szemben, Ahogy Sára Sándor kezdte a filmbeli interjúkat: „Kezdjük el!" S ne csak a beszélgetést - a valódi szembenézést, elszámolást is.
|
