Szénási Sándor: - A 80-as évek végén Sára Sándor már több filmet is készített azokkal akik a II. világháború után szovjet fogságba estek, munkatáborba vagy éppen női munkatáborba kerültek. 700 ezren voltak. Ez az irtózatos nagy szám, a nagymerítés lehetősége magyarázza, hogy amikor Sára elkezdett forgatni, még sokan éltek a tömegből. Ők, akik a csodával határos módon egy idő után hazakerültek. Ma már persze többen is elmentek azok közül akik feltűnnek a Nehéz sosrúak c. 14 részes interjúsorozatban. A 13-15 évvel ezelőtt készült beszélgetések egy része ugyanis sosem került a nyilvánosság elé, mások viszont igen. De az új elrendezés új logikába sodorja össze őket. Sára sorozatának ősbemutatója már meg volt a Terrorháza Múzeumban, de ez a kicsiny, sőt nyugodtan mondhatom túlságosan is zárt nyilvánosság remélhetőleg bővülni fog. Sára Sándorral Ocsovay Gábor beszélgetett.
Ocsovay Sándor: - A most látható 14 részes sorozat egyenesági leszármazottja a Csonka Beregnek, mármint annak a nagyhatású filmednek amivel annak idején 1989-ben tabut törtél meg.
Sára Sándor: - Tulajdonképpen igen, mert az egyik film hozta a másikat maga után, de közben volt egy hosszú szünet 89 és a mostan között. Teszem hozzá, hogy ezeknek a portréknak a zömét 88-89-90-ben forgattam, de akkor nem használtam fel.
Ocsovay Sándor: - Sietségben voltál, hiszen a tanuk egyre kevesebben vannak, már akkor kevesebben voltak a kelleténél, de még elég sok embert megtaláltál.
Sára Sándor: - Így van, és szerencse hogy az anyagokat megőriztük, hiszen akikkel forgattam, akik nézik, azok láthatják, hogy ki van írva, hogy a felvétel 1988-ban készült és akivel beszélgetünk meghalt 1992-ben, tehát nagyon sok ebben a túlvilági üzenet. És még egy érdekes dolog van, mert most is forgattam túlélőkkel, ezek egy része már a 90 év fölött van, Érdekes módon a 15 év bármilyen különös, de azt nem mondhatnám, hogy megszépítette az emlékeket, de anekdotikussá tette, 88-89-ben erről beszélni még nem lehetett. Nem igazán lehetett, és annak ott feszült a drámája, az elmondókban , hogy el merjem mondani, vagy ne merjem elmondani? Lesz-e ennek következménye, nem lesz-e következménye. Sokkal izgalmasabbak, feszesebbek azok az anyagok amelyeket tizenöt évvel ezelőtt forgattam.
Ocsovay Sándor: - Általad megelevenített sorsok egyik-másika a túlélés csodája. Vegyünk szemügyre közelebbről néhány esetet. Olyanokat amelyek a rendkívüliségen is túlmutatnak, annyira abszurdak, valószínűtlenek.
Sára Sándor: - A túléléshez szörnyű dolgokat kellett megélni, az egyes elbeszéléseken belül vannak ilyen fejezetek, és ilyen mondatokat lehet ott találni, hogy a fáról leettük a leveleket. Egy másik mondat, ami úgy szól, hogy egy deka sajért meg akartok ölni egy embert? Itt az van, hogy a történetet feloldjam, hogy valakire rábíztak mondjuk fél kiló sajtot, hogy azt majd este el fogják osztani egymás között, és a szerencsétlen napközben addig csipegetett a sajtba, míg estére elfogyott és ebből óriási perpatvar támadt, meg akarták ezt az embert ölni, míg valakinek sikerült lecsillapítani a feldühödött embertömeget. Az élelem, étkezés első rangú akörül forgott minden.
Ocsovay Sándor: - Amikor nem működött a gép akkor is beszélgettél ezekkel az emberekkel, de mit derítettél ki, hogyan sikerül egy embernek végleges helyzetekben, élet és halál mesgyéjén nem sejtett tartalékait, lelki és fizikai tartalékait is mozgósítania, hiszen arról volt szó, hogy 40-50 fokos hidegben dolgoztak sokan, erdőírtáson, vasútépítésen, dolgoztak derékig vízben bányában, és kaptak kevéske káposztát, marharépát, csirizes kenyeret, abból is 200 gr-ot esetleg. Miféle energia volt bennük, ami őket hazasegítette, egyharmaduk viszont kétségtelenül ottmaradt.
Sára Sándor: - Vagy még több is, de kérdésedre egy túlélő szavaival válaszolok, aki élni akar az kibírja. Ez az egyik motívum amit találni lehetett, a másik, hogy akiben volt hit, és nem feltétlenül istenhit kellett hogy legyen, hanem hit abban hogy hazajön, hogy ez rossz álom, valamiféle kapaszkodó hit kellett ahhoz, hogy haza tudjanak jönni.
Ocsovay Sándor: - Az emberi teherbírás mégis csak véges, ha egy csípőficamos kislányt elvisznek bányamunkára, természetes, hogy ebbe belehal, hasonló esetekben mások pedig életben maradtak.
Sára Sándor: - Igen, volt olyan akit keresztül lőttek és járni nem tudott, és mégis kivitték, és hazajött mert nagyon haza akart jönni, és egy idő után valami kis mankót faragrak neki, négykézlábra, térde, kétlábra állt és mégis haza jött.
Ocsovay Sándor: - A rettenet súlya mindenképpen ránehezedik a távlat ellenére a legtöbb történetre, hiszen ezek szabályszerű szenvedéstörténetek, de meg kellett találnod az oldás lehetőségét, ebben segítségedre voltak olyanok mint például (Latzin atya?) akik eleve valami ellenállhatatlan fergeteges humorérzékkel születtek a világra, és talán ennek köszönhették, hogy hazatértek. Hogyan sikerült dramaturgiai szerepet találnod, a humornak, az oldásnak a katartikus elemeknek?
Sára Sándor: - Latzin atya jó példa arra is hogyan bírja ezt ki valaki, tudniillik el is mondja, hogy talált egy feladatot, rájött arra hogy az isten öt azért tette ide hogy a fogolytársainak a lelkétgondozza. Végig mint feladat benne ott volt és megtalálta a módját is a humoros dolog az amire utaltál, hogy amikor mosatták fel vele a börtön folyosóját énekelt magyar népdalokat, amiket a börtönőr, mert orosz volt, nem értett, és mondta, hogy csak énekeljen. És rájött hogy a szöveget megváltoztatja, hiszen az őr nem érti. Tehát ő a nincs cserepes tanyám dallamára elkezdte énekelni hogy ego ti absorgó, felmentelek téged bűneid alól és így gyóntatta meg a fogolytársait.
Ocsovay Sándor: - Halálraítélteknek is adott segítséget, feloldozta őket.
Sára Sándor: - Igen. Vagy a másik, valakinek volt Bibliája, és az önmagában is csoda hogy meg tudott menteni egy Bibliát és a fogolytársai, voltak nagy dohányosok, nem dohányt, de ha száraz falevelet, azt valamiben meg kellett sodorni, hát a Pravdához sem jutottak hozzá, mert az is használható volt erre, fogolytársuktól lekunyerálták a Biblia első lapját, amin lehet hogy szöveg sem volt de vékony papír volt, lehetett benne jól cigarettát sodorni. Aztán a hátsó lapját, majd megint az első lapját, de a lényeg, ahogy megfogalmazza a túlélő, hogy eltabakolták a Bibliát.
Ocsovay Sándor: - Némelyik emlékező barátságokat tart számon. Rózsás János például elmondja, hogy a öt a véletlen Szolzsenyicinnel hozta össze, ez a történet hogyan alakult, hogyan vált kettőjük kapcsolata tartós barátsággá?
Sára Sándor: - égy kezdődött hogy Szolzsenyicin észrevette hogy Rózsás János érdeklődik a könyvek iránt, mert később bizonyos lágerekben volt könyvtár is. Igen ám,. de ott mint Rózsás elmondja a Tolsztojt nem lehet megtalálni, vagy Dosztojevszkijt nem lehetett megtalálni és akkor Szolzsenyicin pártfogásába vette, és elmondta neki hogy nem csak azok a szovjet, illetve orosz írók, akik itt találhatók, hanem vannak mások is. Így kezdődött a barátság és szövődött egyre mélyebbre. Aztán útjaik elváltak, később Rózsás hál istennek haza került és egyszer olvasta hogy Szolzsenyicinnek megjelent az Iván Gyernyiszovics egy napja, és akkor rájött hogy az ő mentora volt a táborban, és elkezdtek levelezni. Ez megszakadt amikor Szolzsenyicint nem engedték, hogy átvegye az irodalmi Nobel-díjat és akkor akarták rávenni Rózsást arra hogy írja meg az Antigulagot, magyarul, hogy nem volt olyan rossz a gulag mint ahogy azt Szolzsenyicin leírta, de amit Rózsás leírt az még keserűbbre sikerült, úgyhogy. De hát oldódtak idő közben a szorítások, mint elmondja, hogy nem bántották később azt Gorbacsovnak köszönheti.
Ocsovay Sándor: - Munkamódszereid az idő folyamán nyilván finomodtak és most bizonyos interjúkat másként csinálnál meg, mint ahogy annak idején az interjúkat a 80-as években elkészítetted. Milyen hiányérzeted támadt utólag.
Sára Sándor: - Munkamódszerem, hogy hagyom az embereket beszélni, akkor is és most is.
Ocsovay Sándor: - Ezek nem szabályos interjúk, tulajdonképpen monológok?
Sára Sándor: - Igen. Én a legtöbb esetben annyit mondtam hogy kezdjük el a beszélgetést, ott hogy hogyan esett fogságba és menjünk a stációkon végig és az emberekből ez kiszakadt. Mert nagyon sokan elmondták, hogy ők erről még a családjuknak sem beszéltek, most a 88-89-es interjúkra gondolok és ettől volt az olyan vészes, és drámai, mert magukban nyilván többször elmondták és azt gondolom hogy amit fontosnak tartottak azt ebbe a monológba bele is szőtték, én külön kérdéseket nem tettem fel, mert nem akartam senkit kellemetlen helyzetbe hozni.
Szénási Sándor: - Nehéz sorsúak. Sára Sándorral beszélgetett Ocsovay Gábor. |
