Sűrű fellegek tornyosultak a 80-as években Sára Sándor feje felett. Két terjedelmes dokumentumfilmje is megakadt a szovjeteknek oly rettenetes készséggel inaskodó hazai hatalmasok torkán. A doni katasztrófa túlélőivel folytatott beszélgetéseit menet közben tiltotta le a Magyar Televízió műsoráról a Szovjetunió magyarországi nagykövete. (Tehette, a gyarmatosítóknak "joguk és lehetőségük" a gyarmati sorban tartott népek közszolgálati intézményeit is irányítani.) A bukovinai székelyek kálváriájáról szóló filmjét pedig - a budapesti filmszemlén való bemutatkozása után - maga az MSZMP központi bizottsága kárhoztatta, mert "egyes kitételeivel megsértette a hazánkat felszabadító Vörös Hadsereget". A nemzetközi hírű operatőr-rendezőnek halovány reménye sem lehetett, hogy folytatni tudja munkásságát, hogy új müvekbe tudja szerkeszteni irdatlanul nagy és igen-igen fontos "nyersanyagát". A 2004-es esztendő is "munkanélkülivé" tette Sára Sándort, nem csak játékfilmterveinek valóra váltása tűnt (és tűnik, mind a mai napig) reménytelennek, de fel nem használt, értékes filmdokumentumainak, korábbi forgatási "melléktermékeinek" a sorsa is bizonytalanná vált. Sára Sándor azonban, a "hegyember", ahogyan munkatársai hívták, ezekben a keserű időszakokban sem tétlenkedett. A "zavaró mellékkörülményekkel" mit sem törődve tovább dolgozott. Kiemelte korábbi forgatási anyagaiból azokat a részleteket, amelyek önállóan, portréfilm formájában is megállják a helyüket, majd fölkereste egykori riportalanyait (már akit fölkereshetett), és folytatta a tíz-tizenhat évvel azelőtt megkezdett beszélgetéseket. Immár kötetlenül. Tizennégy portréfilmet állított ily módon össze (gyaníthatóan többre is futná "raktárkészleteiből" meg a csúf magyar históriából), majd összefoglaló címként ezt adta régi-új sorozatának: Nehézsorsúak. Súlyosabb szóval is illethette volna azokat az életeket, amelyek megmutatkoztak a kamerája előtt, ám a túrái születésű rendező, a mozgókép mestere, gyermekkora óta azt tapasztalta, hogy az igazán nagy megpróbáltatásoknak kitett magyar ember nem siránkozik, nem panaszkodik, nem is vádaskodik. Ha olyasvalaki kérdi viszontagságairól, akihez bizodalma van, egyenes szóval, kertelés nélkül, közérthetően beszéli el kálváriáját. Többet időzik azoknak a szenvedéstörténeténél, akiknek nem adatott meg, hogy hírül adja a világnak, mit művelt velük az "emberarcú szocializmus". A tanulságok levonását általában a hallgatóságára bízza, nem terhel senkit sem történetének "értelmezhetőségével". Már csak azért sem, mert a szovjet törvények szerint megbüntetett - húsz-huszonöt évi szigorú szabadságvesztésre ítélt - magyar férfiak és nők (!) rabságának nincs és nem is lehet többféle értelmezése. Csak egy; ártatlan embereket sújtott százezer-szám nem egyszer halált hozó rabsággal a bűnös,-idegen hatalom. És erről hosszú-hosszú éveken át beszélni sem volt szabad! Pedig, aki ki tudja beszélni magából rettenetes megaláztatásait, szenvedéseit, közelebb kerül a megbékéléshez, mint az, akinek magába kell fojtania az igazságtalanul reá mért rabság minden szörnyű emlékét. Sőt, mindazt a negatív diszkriminációt is, ami már szabad emberként, idehaza várt a szovjet lágereket megjárt magyarokra. Kire élete végéig, kire a számukra bizony későn jött, keserédes rendszerváltozásig.
A tizennégy, valóban irgalmatlanul nehéz sorsú elbeszélő tizennégy különböző történetet mond el. Van, aki ragyogó stílusban, derűs lélekkel (így számol be láger-élményeiről a három diplomával rendelkező Oloffson Károly Piacid bencés szerzetestanár és nyugdíjas mosodás). De van, aki csendes rezignációval emlékezik, (így ad számot a nagy Szovjetunióban és idehaza szerzett tapasztalatairól Rózsás János, a Nobel-díjas orosz író, Szolzsenyicin rabtársa, akiből, miután Szolzsenyicin Gulag-könyve világszenzáció lett, mindenáron ki akartak passzírozni egy ellen-gulag-kötetet. Olyan írást, amely, a megrendelők elgondolása szerint - micsoda képtelenség! - arról szólt volna, hogy nem is volt olyan szörnyű az élet a szovjet haláltáborokban. Vannak, akik filmszerűen tudják felidézni gulágos éveiket, és, szavaik nyomán - noha nem látunk egyebet, csak egy az élet által barázdált ábrázatot - a képzeletünkben horrorfilmeket is felülmúló jelenetek kezdenek el peregni. Ezt éri el nézőinél Beleznay Rozália volt vöröskeresztes nővér (az volt a "bűne" ezért verték félholtra, még idehaza, hogy nem árulta el, kiktől kapta azt az adó-vevő készüléket, amelynek a segítségével a front állásáról tudósította az itthoniakat), ezt az erdélyi Kilyén Károly, két részben, aki egy átgondolt, merész, ám kudarcos szökési kísérletről is számot ad. Mindegyik történet más és más, de mindegyikben vannak érintkezési pontok. Egyik elbeszélő szinte öntudatlanul folytatja s igazolja a másik históriáját, noha a valóságban tán soha nem is látták egymást, így lesz teljes a kép arról a XX. századi magyar áldozatról, amelynek mind a mai napig hiányzik a tudományos feldolgozása, a szakirodalma. A tudatosítása is, legalább a nemzet széles köreiben. Az egyik újabb felvételen azt mondja el az egyik nehézsorsú riportalany, milyen hitetlenkedve fogadták, fogadják még ma is munkatársai, lakótársai a szovjet lágerek létét bizonygató szavait. Nem, ilyen nem lehetett, ilyet nem műveltek a szovjetek, csóválják a fejüket a megtévesztettek. Aki Sára Sándor sorozatával találkozik, többé nem hitetlenkedhet. Nem tehet kérdőjeleket a XX. század számszerűen is a legnagyobb emberirtásáról szóló beszámolók után. Ez, persze, még mindig kevés, Sára Sándor, mondhatni, magánszorgalomból, "csak" az első mozgóképes mozdulatokat tette meg a Szovjetunió lágertörténelmének a dokumentálása érdekében. (Ne feledjük: nem is csak ezzel a sorozatával, de korábbi gulágos müveivel is.) A nagyobb volumenű feladatok teljesítése ebben a témakörben a tudomány és az ismeretterjesztés dolga lenne. A nagy igazságtételhez a tanukat Sára Sándor már felsorakoztatta. A Nehézsorsúak című sorozatával legutóbb. Mire várunk 2005-ben, hatvan évvel a rekordok könyvébe is bátran fölvehető jogtiprások és embertelenségek feldolgozásával, világgá kiáltásával? |
