Csak éppen azt felejtik el hozzátenni, hogy azt a faekét szabad emberek használták, s mire Sztálin továbbadta birodalmát, 28.7 millióan szereztek tapasztalatot a rabszolgamunkáról. Erre az eredményre jutott Anne Applebaum kötete végén - hangsúlyozva, hogy ahol lehetett, az alacsonyabb becsléseket használta. Egy levéltári adatok alapján történt összesítés szerint e csaknem „három Magyarországnyi" emberből közel hárommillióan haltak meg a táborokban. Anne Applebaum azonban arra figyelmeztet bennünket, hogy ez a szám nem foglalja magában a titokban vagy a kihallgatás során meggyilkoltakat, a szállítás közben elpusztultakat, s azokat, akiket gyorsan szabadon bocsátottak, mert haldokoltak, s a lágerek főnökei szerettek volna javítani a halálozási statisztikán. S természetesen nem utal a polgárháború, a háborúk és az éhínségek áldozataira sem.
Anne Applebaumnak sikerült a lehetetlen: amit Szolzsenyicin negyven-egynéhány évvel ezelőtt megírt, saját tapasztalatait és mások visszaemlékezéseit felhasználva, irodalmi eszközökkel, azt most a Washington Post Pulitzer-díjas újságírónője újra megírta az azóta elkészült forrásmunkák, emlékiratok és feldolgozások, valamint a napvilágra került dokumentumok alapján, tudományos eszközökkel. És bebizonyította Szolzsenyicin igazát. Anne Applebaum mindent elolvasott a témáról, amit csak kiadtak, beutazta Oroszországot, s végigjárta levéltárait. (Az is megesett vele, hogy a dokumentumokat a levéltárosok felkínálták neki megvételre...) Járt Budapesten is, meglepően sokat tud a Terror Házáról, s több magyar fogoly visszaemlékezéseit is idézi. Könyve ugyanolyan lenyűgözően gazdag és érdekfeszítő, mint Szolzsenyiciné volt. Egy olyan őrült és szélsőségesen kegyetlen világ tárul fel benne, amelyben egyeseket egy „jobboldali katonai japán kozák szervezet" tagjaként tartóztathatnak le (I. köt. 272. o.), s amelyben asszonyok százait halálra erőszakolhatják közönyös őreik szeme láttára (I. köt. 331-333. o.). Ebben a világban az őrök (nem a rabok!) közül évente 3-400-an követtek el öngyilkosságot (I. köt. 495. o.). Megtörtént, hogy a rab felesége kisgyermekével átutazta a fél országot, hogy láthassa férjét, s anyja unszolására („Eredj, csókold meg apádat!") a kisgyerek odaszaladt és megcsókolta - az őrt... (I. köt. 474. o.) A lágerben született gyermekek sorsa túl rettenetes ahhoz, hogy itt felidézzük (I. köt. 567-613. o.), mindenesetre jusson eszünkbe Makarenko, akinek árva gyerekek körében elért pedagógiai sikereit kötetek dicsőítették egészen az 1970-es évekig - miközben senki sem idézte fel a lágerek testileg-szellemileg visszamaradott vademberré „nevelt" gyermekeinek sorsát. E világban, amelyben csak munkakerüléssel lehetett életben maradni, a táborok kapuin feliratok hirdették, hogy Munka által - Szabadság! (I. köt. 339. o.) Úgy látszik, bizonyos intézmények vezetői meglehetősen egyformán gondolkoznak, éljenek bár különböző országokban. Ráadásul szorgos propagandamunka folyt a nagyobb lágerekben, amely azt hirdette, mennyire boldogan élnek a szovjet állam lakói. „Nemcsak elnyomni akartak bennünket - fogalmazta meg e különös tényt Bukovszkij -, hanem azt akarták, hogy legyünk hálásak nekik ezért." (I. köt. 456. o.) E világnak is akadtak dicsőítői, mint például a híres Gorkij, egyike azon középszerű íróknak és gyenge jellemeknek, akiket mindenki tisztel, mert semmit sem tud róluk és semmit sem olvas tőlük. Applebaum teljesjoggal állapítja meg, hogy „a bolsevik propaganda korábban szükséges, ámde ideiglenes rosszként, a megtisztulást szolgáló átmeneti eszközként védelmezte a forradalmi erőszakot. Gorkij viszont úgy állította be a ...táborok intézményes erőszakát, mint az új rend logikus és természetes részét, és hozzájárult ahhoz, hogy a közvélemény beletörődjön az állam növekvő totalitárius hatalmába." (I. köt. 127. o.)
És ami a legrettenetesebb: Applebaum újra meg újra felhívja a figyelmünket arra a gyakran elfelejtett tényre, hogy a sztálini Szovjetunióban a lágerek világa nem is különbözött oly kirívó módon a szabadok világától. „A mocskosság, a kegyetlenség és az elhanyagoltság a szovjet élet más területeit is általánosan jellemezte." (I. köt. 32. o.) Tulajdonképpen lelkesítő gondolat, hogy ebben a világban is akadtak lázadók, akik tiltakoztak, akik visszaütöttek, akik nem hagyták magukat. „Zsigulin táborában néhány hajdani vöröskatonának először sikerült megvernie a szukák (az őrökkel összejátszó bűnözők -H. P.) egy közutálat övezte vezérének cimboráit, azután megölték magát a vezért, oly módon, hogy a favágógéphez kötözték. Amikor a többi szuka bezárkózott a barakkba, a politikaiak ezt üzenték nekik: vágjátok le az alvezér fejét, mutassák meg nekünk az ablakban, és akkor nem ölünk meg benneteket. A szukák engedelmeskedtek." Mindez akár lelkesítő is lehetne... Csak éppen... Hogy is van ez? Kivégzés favágógéppel? Fejek levágása? Melyik századról is olvasunk?...
Applebaum kiváló könyvet írt. Sorra felteszi a leginkább felzaklató kérdéseket, és valamennyire tárgyilagos, józan válaszokat ad. Hányan lehettek? Hányan pusztultak el? Miért nem tiltakozott a Nyugat? Mert „élesen elítélni a Szovjetuniót egyet jelentett volna annak elítélésével, aminek egy részét a nyugati baloldal egykor szintén értéknek tekintette. (I. köt. 21. o.) Tudtak róla a szovjet állam vezetői, mi zajlik a táborokban? Igen, tudtak, pontos jelentéseket kaptak (I. köt. 519. o.). Miért nem vetettek véget a kényszermunka pusztító és gazdaságilag is eredménytelen rendszerének? Erre a legjobb választ Mikojan adta meg, Sztálin egyik főtisztviselője: „Ha valamennyiüket egyszerre minősítenék ártatlannak, nyilvánvaló lenne, hogy az országot nem törvényes kormányzat vezette, hanem egy csapatnyi gengszter." Hát, ő csak tudta, hiszen a Szovjetunió egykori államfője volt (1964-65).
Inkább dicsérjük meg az Európa Könyvkiadót, amely ilyen gyorsan, az angol nyelvű kiadás megjelenése után két évvel máris elérhetővé tette számunkra magyar nyelven ezt a rendkívül fontos olvasmányt. Kiváló munkát végzett a fordító, Tomori Gábor is: szövege magyaros, gördülékeny, olvasmányos, akár meg is feledkezhetünk róla, hogy fordítást olvasunk. Igen színvonalasan végezte munkáját a szerkesztő, Szőke Katalin is: a szöveg szinte hibátlan, a több mint ezer oldalon mindössze nyolctíz betűhiba található.
Magyarországon sajnos az emberek egy része néha úgy nyilvánítja a nácizmust az „abszolút rossz"-nak, hogy más „rossz" helyet sem kaphat mellette. A sztálinistákat még mindig képesek besorolni az „antifasiszták" dicső táborába. Hogy miért? E kérdésre vagy azt a választ adják, hogy „Nyugaton is így szokták", vagy azt, hogy a kommunizmus már senkit sem a fenyeget, a fasizmus viszont igen. Nyugaton viszont nem volt több évtizedes kommunista uralom, a nyugati liberálisok ezért még mindig áltathatják magukat azzal, hogy Keleten csak megbocsátható túlkapásokra került sor. Anne Applebaum pedig joggal hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy a fennmaradt kommunista országokban máig működnek az „átnevelő táborok". Ami pedig a világháborút illeti, „senki sem akar belegondolni, hogy az egyik tömeggyilkosra a másik segítségével mértünk vereséget." (I. köt. 23. o.) Ha megtennénk, nem tűnne oly megnyugtatónak az „antifasiszta gyűlések" akolmelege.
Vajon van valamilyen tanulsága számunkra Applebaum könyvének? Azon az elkeserítő következtetésen kívül, hogy az emberekkel mindent meg lehet csinálni, a világ ügyet sem vet rá, pár éven belül áldozatok és gyilkosok egyaránt a föld alá kerülnek, és senki sem törődik velük? Talán annyi, hogy amíg köztünk élnek mindkét tömeggyilkos rendszer áldozatai és az áldozatok gyermekei, addig csak úgy teremthetünk az országban társadalmi békességet, ha az egyik rendszert elítélve nem mentegetjük a másikat sem.
Anne Applebaum: A Gulag története
Fordította Tomori Gábor.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 800 + 403 oldal, 5500 Ft |
