Az olvasó önkéntelenül is védekezik. Megkérgesíti a szívét, szemével átugorja a fölkavaróbb sorokat, megpróbál immunizálódni. Mindhiába, az amerikai újságírótörténész, Anne Applebaum könyve mégis kihozza a sodrából, s egyszersmind összpontosításra kényszeríti a titkon szökni vágyó figyelmet. Rettenetes és viszolyogtató történetet mesél a GULAG-ról, a Tábori Főigazgatóság által felügyelt szovjet börtönvilágról, mely bízvást a magunk mögött hagyott huszadik század egyik leggyalázatosabb momentuma volt. Közhely, hogy a névleg világjobbításra szövetkezett néhai Szovjetunió a valóságban éppúgy a népek börtöneként funkcionált, miként cári jogelődje. Közhely, s mint minden ilyen, szemre érdektelen és unásig ismert. Óriási tévedés.
Applebaum monstruózus monográfiája (Tomori Gábor lelkiismeretes magyar fordításában) most nemcsak a GULAG precíz történeti áttekintését adja, de nyomasztó részletességgel rekonstruálja a szovjet börtönök és kényszermunkatáborok belső életét, mindennapjait is. Megismerjük általa a fehér-tengeri Szolovki-szigetek kicsiny börtönvilágát, a GULAG bölcsőjét, a méltán rettegett CSEKA első mintatáborát. Föltűnnek a könyv lapjain a legendás figurák, mint például Naftali Frenkel, a rejtélyes származású, rabból lett fő-fő foglár, a 2O-as, 30-as évek síkeres börtönmenedzsere. Alkalmasint az ő nevéhez köthető a szovjet kényszermunkatáborok egyik legpusztítóbb újítása: az éhhalál szintjére kalibrált büntető fejadagok szisztémája. A munkateljesítmény és az élelmezés összekapcsolásának brutálisan egyszerű ötlete persze korántsem volt eredeti vagy idegen a bolsevizmustól, hisz amint Lenin oly frappánsan formulázta: ½Aki nem dolgozik, ne is egyék - ez a szocializmus gyakorlati parancsa.½
Naftali Frenkel volt az egyik legfőbb irányítója a GULAG első szocialista nagyberuházásának, a Sztálin által bőszen szorgalmazott Fehér-tenger-Balti-tenger csatorna megépítésének is. Az utóbb jószerint fölöslegesnek bizonyult létesítmény igazi propagandavállalkozás volt, amely büszkén kapcsolta össze a szovjet iparosítás és a büntetve nevelés szent ügyét. ½A változó természetben az ember is megváltoztatja önmagát½ - hirdették a GULAG népszerűsítői (köztük maga Gorkij), s valóban, az emberi méltóság rovására megvalósult a foglyok mondhatni teljes dehumanizálása. Pedig visszatekintve ezek az évek a GULAG romantikus, filantróp korszakának tűnhettek, legalább az 1937-38-as ½Nagy Terrorhoz½ és az azt követő másfél évtizedhez mérve. A nagyipari keretek között lebonyolított tömegmészárlások mellett ekkortájt épült ki a GULAG börtönállam, amelyre évről évre fontos népgazdasági feladatok teljesítése várt. Az amúgy mindvégig lomha és ráfizetéses börtönipari komplexum a gazdaságfejlesztés motorjává vált, s egyúttal magára vette a birodalmi végvidékek benépesítésének, kolonizálásának gondját is. A CSEKA és jogutódai (GPU, OGPU, NKVD, MVD - megannyi borzadályos betűszó) által irányított GULAG fölött olyan gyakorlott - és szép sorban ugyancsak likvidált - népirtók őrködtek, mint Jagoda, Jezsov és Berija. Valamint természetszerűleg személyesen J. V. Sztálin, a Gazda, akinek vizsla tekintete ez esetben vajmi kevéssé hizlalta jószágát.
Applebaum a levéltári dokumentumok és a túlélők emlékiratai segítségével átfogó képet ad a GULAG-on senyvedő milliók megpróbáltatásairól. A letartóztatás és az első kihallgatás döbbenetes élményétől kezdve a legendás szovjet börtönök (Lubjanka, Butirka stb.) vigasztalan hétköznapjain és a fogolytranszportok viszontagságain át egészen a táborokba érkezés mindent átható reménytelenségéig követhetjük a balszerencsés szovjet állampolgárok útját. Betekintést nyerünk a lágerek szigorú osztálytársadalmába, melynek csúcsán a hivatásos bűnözők, a semmilyen gazságtól vissza nem riadó ½zsiványtestvérek½ trónoltak. Az igazgatóság által gyakorta tevőlegesen is támogatott haramiauralom majd´ oly nagy akadálya volt a túlélésnek, mint az éhség, a fagy vagy éppenséggel az embertelen higiéniás állapotok. Nem csoda, hogy e kíméletlen világban, ahol a lovak pihenőnapjait nagyobb gonddal óvták, mint az emberekét, mindenki harcolni kényszerült a puszta életben maradásért. A túlélési stratégiák közösségi és egyéni szinten egyaránt megjelentek. Az egy etnikumhoz tartozó lágerlakók véd- és dacszövetségbe tömörültek: ukránok, lengyelek, finnek és seregnyi más nemzetiség alakította meg a maga bandáját. (Talán nem meglepő, hogy a legkeményebben ellenszegülő csoportot épp a csecsenek formálták.)
Az egyénileg legáltalánosabb túlélési stratégiát a lógás, a munkanorma meghamisítása (oroszul: tufta) jelentette. A munkakerülés sikerét és népszerűségét jól jelzi, hogy Szolzsenyicin regényének (Ivan Gyenyiszovics egy napja) köszönhetően toposza még a világirodalomba is bekerült. A feljebbvalókkal való együttműködés, a besúgóvá válás ugyancsak a túlélés reményével kecsegtetett, bár erről - érthető okokból - a visszaemlékezők a legritkább esetben szólnak személyes tapasztalatként. S végezetül a teljesen soha ki nem pusztítható emberség csodáját se feledjük ki a számításból: a magyar betegét önzetlenül gatyába rázó ápolónőt vagy ½A három testőr½ meg a ½Vörös és fekete½ elmeséléséért saját élelmüket áldozó rabok esetét.
A GULAG tulajdonképpeni története Sztálin halála után röviddel, a hruscsovi olvadás idején véget ért, ám Applebaum könyve egészen a nyolcvanas évekig nyomon követi a szovjet másként gondolkodókkal szemben gyakorolt represszió praxisát. A szovjet rendszer változatlan jellegéről árulkodik, hogy az ellenfeleit elmegyógyintézetbe zárató Brezsnyev és a volt KGB-elnök, Andropov egyaránt a büntetőtáborok fönntartása mellett tört lándzsát. De a történet még itt sem ér véget, hiszen a magát büszkén ½csekistának½ valló Putyin elnök már maga a nyugtalanító jelen.
László Ferenc |
